Háború ez, mint az élet.
Minden betű egy szalutáló katona
s a sorok tüze szüntelen éget.
Ha földre hull a vak botja

a kutya sem ugat már.
Némán üvöltő fegyverek ropognak
s lepusztult e negatív táj,
melyen cizellált testek romokba

hullnak. Egyszer majd újra
sütni fog a nap e tájra
s a szellő a változást fújja

akkor. Új virágok nyílnak a fákra,
új lesz a szőlő, új a búza.
Egy akaró ember a Tavaszt várja.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.