Festett-vörös hajad gyakran elém libben
álmaimban. Nyeszlett, gyönge ujjaiddal
felém nyúlsz. Akkor úgy érzem: újra itt vagy
s a sötétségből sántikálva megérintesz.

Mesterséges jelek hatalmas halmaza
volt, ahogy megpróbáltalak elfeledni.
A félő szívek felét újra elfelezni
nem segíthet semmilyen tarka dal.

Testem: egy tépett-szakadt képvászon:
itt a filmen máshogy telnek a másodpercek:
Karoddal kinyúlva végtelennek látszol.

Az emléked tátongó lyuk, én állok benne.
E vízióm egy hupilila rémálom.
bárcsak az egész élet ez az álom lenne.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.