Csókot nyomott arcomra
a huszadik század szája.
Nyelvem: forgó zetor a
múlt fűszálát kaszálja.

A téli teraszra ereszek
lógnak, miken lefolyik
pár csepp -miket megfogok
s nem eresztek-
egészen a betonig.

Megcsókol, s szememben
egy apró szikra tűzzé lesz.
A korhadt feledés füvéhez
egy kis vízért mindent tűvé tesz.

A betonon híg hópelyhekké
fagy az eresz esője.
Minden csepp örök szenvedély,
miből rózsabokor nyílt,
s a szívem benőtte.

A teraszon kigombolkozik
nekem. Könnyeden kinyílik.
Az agyam sem gondolkozik.
Én magamnál tartom, s
eljuttatom sok szívig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.