Tél van.
Takaróm alatt félálomban
a hazug csendet magamhoz
ölelem. A szavak most

kibugyognak
a száján. A két szeme
két magányos, különálló
csillag fényévekre egymástól.

Egyedül
vagyok vele. A nap sem vetíti
már földhözragadt árnyékom.
A fagyos járdákon a tett
megcsúszik a szándékon.

A tett,
az amit az akarat partra vetett
önnön tengeréből. Takaróm
hullámzásával a csendet takarom,

mert a csend nem tett, így a
tenger nem veti ki. Kis hinta
nyikorog a játszótéren.
Tél van.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.