Kicsit túl korán vagyok
ma ébren.
Nézem, hogy a pirkadat szétfolyik
az égen.

A fákat széttépi a reggeli
szél.
A tovatűnő sötétség hozzám
beszél.

Az ablak kis résein beordít
a vihar.
A hold most, mint apró, elalvó
szivar-

vég fénylik. Az utcák üresek.
Csak pár
lámpa gyullad, amúgy minden
stagnál.

A párnák szirén éneküket most
fülembe
dúdolják. A fák még üresek.
Túl üresek.

A fehér havon minden szív
szenes.
A téglák holtan helyükön
fekszenek.

Nem mozognak, bár a hidegben
mind megroppan.
A nap most a fák fölött,
a felhők fölött
valahol magasan
felrobban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.