Gyakran látlak hazafelé.
Szemedben őrzöd a csendet
mindig. Mély titkokat tartogatsz,
s közéjük tekintetem csened.
A szíved talán tar-kopasz.

Gyakran látlak hazafelé.
Szád nem mozdul, tested néma.
Szemeid egy őszi avar
levelei, mikbe beleugrok én ma
is. Bár megfulladok, nem zavar.

Gyakran látlak hazafelé.
Mindig mereven nézel ki az
ablakon. Arcodon ég a tavasz.
Tán töltény minden gondolatod,
s minden hangszálad ravasz.
(Várom, hogy tüzelj.)

Gyakran látlak hazafelé.
Hajad egy sima, iszapos tó.
A csónakom csobog benne.
Szádon fénylik a piros posztó.
Soha nem nézel velem szembe.

Gyakran látlak hazafelé.
A nyugalom tán örök maszkod,
mintha a tél arcodon álmodna.
Nehéz szemem te könnyen tartod,
mikor az utasok továbbtolnak.

Gyakran látlak hazafelé,
s olyankor fojtogat az a
gondolat, hogy milyen lenne,
ha szemedbe térhetnék egyszer haza,
hol a csendet őrzöd.

Látsz-e engem hazafelé?
A buszon olyan vagyok mint te:
a szív magánya, a magány szíve.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.