A Duna ma valahogy
   visszafelé ömlik.
Sóhajok a szavakon:
   tavasztól az őszig.

Egy kalapács most lágyan
  átölel egy szeget,
amíg a víz magában
   feloldja az eget.

A folyó felett forog,
   repül a só.
Sok nyíló virág zokog.
   Hullámkoporsó.

A parton kopasz fa
   a magánnyal áll.
Korhadó törzsén a
   tavasz kalapál.

Budapesten végigrohan
   e zörgő, zöld szalag.
A folytonos, friss folyam
   a semmibe szalad.

Most rókákkal a szájukban
   röpködnek a hollók,
s húsunkba vájnak a részeg
   körömvágó ollók.

A horizont bennem már
   egy végtelen arasz.
A múlt egy sodródó ág,
   amin rajta maradsz.

Lágy, s meleg most az ár
   halak úsznak alatta.
Önnön sebességét már
   az idő meghaladta.

A rakparton kúszik
   fehér kövekre a sár.
A Dunán némán úszik
   egy üres mózeskosár.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.