Tenger vagy, hol vágyam hajó.
Szakadt vitorlám foltozza szemed:
a mélykék víz, mely úgy szeret.
Nem fújnak erre bús szelek,

így nem mozgok. Süllyedek. Néma
vagyok. Karjaid fehér kövek
a fenéken. Harmonikus közeg,
mire éjjel a hold karéja

mosolygó ajakként vetül rá.
A tenger még sima. Alszol talán?
Hajóm is fekszik az oldalán,
a motor is már lehűlt tán.

Az én szívem a part, hova
a múltat hordják a hullámok ma.
Könnyedén szállok tőled tova
e csodás, fuldokló mély álomba.

Vágyad tomboló örvény, ami
lágyan, kedvesen a mélybe temet.
Kinyitom szemem, s nézlek amíg
beléd fulladok véglegesen.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.