Téglák a falban.      Mélyen alszanak,
 lassan olvadnak,     s egyre átölelik
    e szivárványos        defibrillátort: Az
erősödő léptű,        rohanó tavaszt.

  Haldoklik a bú,       s agonizál a tél.
 Az utolsó pely        heket még csendben
kiköpi magából.      Emlékszem tavaly
   ilyenkor te is          még sálat vettél.

 Most meleg van.     Az elsőként nyíló
virágok gyenge,     leszakadt szirmai
      a forró aszfalton     táncolnak. Szemed:
az arcod konstans,     fehér telén: színfolt.

 Földre zuhan a       napsugár, s szerte
      kúszik hirtelen.       Tavaly itt sétáltam,
     mikor megláttalak    s most: a kopár, üres
  utcán a magány     jön velem szembe,

      a hazug tavasszal.  Jön már, s szétvág
a lágy leveleivel.      Emlékek folynak
          belőlem: hulló         hópelyhek. Ott jössz
      te egy sálban,         s a falban a téglák. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.