A jelzőlámpák villognak
konstansan, sárgán,
mint kicsi, kerek lézernapok.
A fényüktől eltörik a
színes márvány.
Egy fekete felhőt, mint kézzel varrott

pamut pulóvert húz az ég
magára, mi mellszőrét a csillagokat
eltakarja, s csak falfehér feje
a hold látszik.
Sugarai potyognak, mint vakolat

egy foszló ház faláról.
Pont elém esik egy darab.
Egy fekete fa rálóg,
de úgyis örökmécses marad.

Az utcalámpa is alszik,
s a fény, mint nyál csorog
belőle. A játszótér üres hintái
közt ácsorog
e magányos, fekete fa.

A szél szava szól.
Dalol a magányon túlról,
vagy a búról talán.
Egy levél araszol
a kerítés innenső, s tán
több százezer a túloldalán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.