A lövészárokban most gyenge
testek félholtan fekszenek.
Az égre nemrég vér fröccsent,
majd lassan sikító este lett.
Egy gyertya csonkja kitartásuk,
s egyre rövidül a kanóc,
ha találkozik pillantásuk.

Izzadnak, mint áradó folyók
S megsebzett fejük fölött
a korok hullámai csapnak át.
Egy tábornok könnyes szemmel
nézi bíbor-födte csapatát,
mint ki önnön sorsával megütközött.

Kezükben száradnak a véres
puskák. Hiába dőlnek egymásra,
mint dominók: a tehetetlen testek
a földbe zuhannak, hogy
se ember, se Isten ne lássa.

Két ütközet közt vegetálnak,
lábuk csupasz, az ugar érdes.
Mindegyikük belefáradt,
hogy az új töltény reménye kétes.

Kezükben a szétfoszló semmi,
szívükben pedig feledés lett.
Szemük nem lát mást többé tán:
csak földre hulló véres verejtéket.

A világ megszűnt, vagy nem forgott.
Most földön kúsznak egymás felé
újra, mint megtört, fekete pókok.

Ajkuk akad, ritkán ad hangot már ki.
Ezek a megtört bikák a kor katonái.

Mi vagyunk a kor katonái...ELŐRE!!!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.