Ültünk. Te, s én maradtunk.
Vállamon hevertél álmodva,
hogy valahol a távolban,
bolyong az idő céltalanul

a görnyedező hegyek között.
A völgyekben szállt a sóhaj,
s madarak kontúrja olvadt
az égen, majd összeütközött.

Minden szavam kulcslyuk,
Bennünk vér lett a szálka már,
tán az is volt, mikor szúrtuk.

Elolvadt az a pár madár.
Azóta is itt ülünk. Tudjuk,
az idő egyszer ránk talál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.