Akaratlanul megfertőztél:
benned tavasz, s nyár van még,
de azóta bennem: ősz, tél:
Nap-mentes most már az ég.

Rád gondolok minduntalan:
ha fűből szőke hajszál mered
beáll a szívritmuszavar
összecsomózódnak a hajszálerek.

Ha a buszon ülök, ahol ketten
az emlékeinkbe olvadtunk,
hol agyamnak szívemmel elhitettem:
tán összeforrnak a holnapunk

izzó, szürke vascsövei.
Ha egy akadályon mászom át,
mint az amfiteátrum vak kövein,
vagy a pirkadat kiönti Ászok-át

az égre, s minden sárga lesz.
A szó szakadatlan számon topog,
a sziklák közt bújik egy árva nesz,
miről minduntalan rád gondolok.

Tél van. Testem most tudatlan
az utcán jég-arcú szél visít.
Megfertőztél.
Azóta minden mozdulatban
meghalok egy kicsit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.