A hideg kilincshez ér félig forró
kezed. Az ajtóban állsz
háttal nekem, s válladon látom
a nem-lét gondolatának
terhét. Félig nyomod le. Hezitálsz
egy tavaszi kabátban.

Kint most a vihar sikítva csapkod.
Az eső a repedésekbe
bújik el, de az útja tisztán kivehető.
Holnapra csak pára lesz,
de legnagyobb félelme,
hogy nem süt a nap, s nem szárad fel.

A fémkilincs vad nyikorgása
mindent összekuszál:
hogy majd a küszöb melyik oldalán
ér végül le a láb.
Hogyha maradni nem tudsz már,
menni ne akarj legalább.

Kezed határozott mozgásának
örök ellenpólusa lett
a közös emlékeink metszete...
Vagy lehet, hogy szimplán a karod
az, mi túl lusta lett,
vagy erőltetni nem akarod.

Emlékszel még milyen szép volt,
mikor a távozástól még féltünk?
A lábad és a küszöb közt
nincs már több: egy fél kis arasz.
Az óra most éjfélt üt.
Túl fáradt vagy... Mégis maradsz...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.