A tavasz megint szakadozik,
mint egy recsegő, rossz rádiójel.
A Tél, mint fiát tanítgatja,
hogy mereven állni hogy kell.

Pest repedt ráncai újra
télikabátokkal telnek teljesen tele.
Bár néha kacsint a nap,
csak több fájdalmat cseppent bele

a városba hazug sugarával.
Mintha minden rügy csak utalás
lenne: ez még nem a nyár,
de a szél talán még fújhat mást,

hisz a Tavasz a Télre vicsorít:
"Gyere csak... Ha ütsz, ölök",
de a rohanó, izzadó emberek
arca a fagytól folyton füstölög.

A merev, magányos fákról
egy rügyet, egy apró életet lopok
Ráfekszenek árnyékukra
az mozgolódó betonoszlopok. 

Lezúdítja az utolsó csepp
fehér-halált tán a szabad ég ma.
És eltűnik majd végre
a Tél utolsó, kis maradéka.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.