Oly furcsa a pesttartása
a fáradt, öreg utazónak:
Néhol magasra ugrik az égbe,
máshol kopasz ugar-zóna.

Kinyúló karja lila bársony,
bár távoli, kicsit pestközeli,
ahogy a szürke korom karikákat
gyárkémény-szája felpöffenti.

Akadozik a pestmozgása,
mint egy ütött-kopott némafilm
szalag. Egy szivárvány vágja ketté:
Nyolc ráncos, rokkant, béna szín

Zöld felpuffadt szeme mellett
felfelé folyik folyton a
múlni képtelen örök-könny,
s a lehelete fojtogat.

Az apró, kis öröm cseppek
belőle morogva eltávoznak.
A tavasz ma a sínre fekszik,
ami ferde pestátlója.

Valahol a magány mélyre
a könnycsatornákba bebújik.
Utolsó szavát sem viszi a szél
az eltűnt pestamentumig,

de a tél előtt mosoly az utazó
arcán, miben bárki elfér:
hol a beton egy fával, és egy
emberrel is lelki pestvér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.