Úgy állsz ott, ahogy én állnék:
az elmúlás néma ölében,
egy magányos mezőn középen,
hol soha sincsen szélárnyék,

megtörten, gyűrötten, egyedül,
a vájatok mélyülnek kérgeden,
s felkúszik rád is a félelem
ha ágadra cinege repül.

Leveleinket el kell hagynunk.
Megálltunk. Nem haladunk már.
Szeretjük, mikor elhervadunk,

tavaszi esőben a szabadúszást.
Talán tényleg egyek vagyunk.
Talán csak az anyagunk más.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.