Az Orczy útra nyíló üres gyártelepen
várok valami végtelen, fénylő csodára.
Csak pókhálók alszanak a szobában.
Az egyikben szúnyog kalimpál hevesen.

Pár elhunyt díszletszerű néma tárgy áll itt-ott
szétszórva: üres doboz, akta, gyűrött fecni.
A plafonon kiégett, hosszú lámpa fekszik.
Régen talán fénye kevélyen vakított.

Egy kő ül mellettem egy poros, régi széken.
Csak az Orczy úton járó villamos zörög,
de a lemenő nap azt is csendre kéri szépen.

Magamnak a levegőből egy szeletet török.
Nem sajnálnám, ha itt érne a végítélet.
Itt valahogy minden annyira örök.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.