Valamiért mindig szerettem a vihart:
határozott üvöltését, rezignált sírását.
Azt, hogy foggal-körömmel kitart.
Valamiért mindig szerettem a vihart.

Ráállni a fekete, átázott szőnyegre
mikor az eső beszitál az ablakon.
Hogy a sötét, magányos árnyat az utcán
úgy öleli, mintha neki csak ő lenne.
Ráállni a fekete, átázott szőnyegre.

A villámot csodálni: fel-felvillanó vakut.
Az ég madártávlatból fotózza Pestet.
Megörökíteni ezt tényleg akut:
az aluljárók, terek, utcák csendjét.
A villámot csodálni: fel-felvillanó vakut.

A ablakon nézni e lecsorgó, halott
esőcseppeket. Hallgatni soha nem szűnő
kopogást. Beengedni őket, kicsit bent megázni.
Szerintem én is egy esőcsepp vagyok.
Szerintem én is egy esőcsepp vagyok.

Érezni nevető, áramló illatát.
A záporok zaját meleg nyári napokon
Nézni, hogy a sorsot hogy írja át.
Az egy eresz alá álló idegenek sorsát.
Érezni nevető, áramló illatát.

Megázni, pólóból facsarni a vizet
a terasz zuhanyzás utáni betonjára.
nézni szürkeségét, mi egyre-egyre kisebb.
Megázni, pólóból facsarni a vizet.

Valamiért mindig szerettem a vihart.
A hosszan kitartott oroszlánüvöltéseket.
A túlexponált fényképen Pest annyira kihalt,
A túlexponált fényképen Pest annyira halott,
de van ami akkor a legszebb, ha üres.
Valamiért mindig szerettem a vihart.
Tán nem is esőcsepp, tán tűnő vihar vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.