A piros lámpák úgy lángolnak,
mint a megpirult nap Buda felett.
Csókot nyomnak bús lányokra.
Az esti fagytól újra remeg
egy félig megdőlt reklámtábla.
Már minden árnyék hasztalan.
Hiába alkudnak a halálra...
az előre árazva van.

Az idő is tér, csak képlékeny:
mi nappal elvész itt ragyog.
Feltűnnek a hold fényében
az égve hagyott villanyok
a szemközti, szigorú, szürke panelon.

Az autók, mint a durva homok
nagy szemekben folynak, de most
mind. megáll. Majd. újra mozog.
A jelzőlámpák alatt a
halvány holdfény eltörött.
A kirakatok már alszanak:
zárt szemhéjjak a redőnyök.

A pillanatok itt vén tevék,
a percek éhes sakálok.
Várom a vörös vérengzést.
Én csak várok. Én csak állok.

Csak állok itt e gyűszű ködben.
Fent tolongnak a csillagok,
de hiába... csak sűrűsödnek.
A tetőről: a sírhantról
az éj csöpög rám, mint romlott tejszín.
A fény felfut e tágas házon
hol nap-mint-nap a szivárvány-szín
plakátok magányában ázom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.