Belebetegedtünk végül egymásba.
A betegágyon mintha nem is látnánk
semmit a világból, s nem is bánnánk
ha a forró földbe e fertőzés elásna.

A vágy nem rég itt hálóingben sétált.
Ő volt kórtermünkben a főbérlőnk.
Most lapuló EKG, kiakadt hőmérők...
Megmarad e nem szűnő gyengeség már

tán csak e lángoló láz múlik el.
Szórj rám édes bókot, mint gyógyfüvet.
Addig jó, míg csak orrot fújni kell,

de ez a némaság... Ez az utolsó tünet.
A csendben csak egy titok bújik el,
hogy ez végleg a vége, vagy ez most szünet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.