Ketten voltunk. Ketten vagyunk.
Jövőm veled képzelem!
Egymást soha el ne hagyjuk!
Mindig fogd a két kezem!

Sötét pesti utcák csendjén:
vaj a késben vágunk át.
S közben minket úgy vág ketté
az éj, hogy e lábmunkát

is kevésbé bírjuk mi már
az elfutó évekkel.
Isten kiköpi az imám.
Nem hagy menni, élnem kell

itt, veled... csak ez vigasztal.
Ketten ülünk a kertben.
Előttünk fehér kis asztal
min holdfény alszik csendben.

Szerelmünk magamra húzom.
Zajos pesti utcákon
szemfedőm vagy, és füldugóm.
Most már nem is furcsállom

gyengédséged, lágy anyagod,
hogy a halált váratod.
Mint egy csokrot átadhatod
tömör, sötét bánatod.

Ne csókoljon, ne öleljen
senki aki nem ismer.
Csak te magány! Szűk öledben
alszom majd, ha menni kell.

Lehet közös sírunk? Mert majd
a sírkőbe bevésném:
"Itt fekszik a vígan meghalt
szerelmespár." Te és Én.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.