Itt fejünk fölött a megtelt semmibe
a végtelen égbolt felé nyúl a lomb.
Itt ülsz tőlem... kb. tíz centire,
e résben csendben alszik a nyugalom.

Háttal vagyunk a lemenő napnak.
Ha várunk kicsit, pont szembe jön fel.
Türelmet esküszöm: Itt nem hagylak!
A létezésünk itt idilli közhely,

hisz most, mintha csak egymásért lennénk.
Egy félig illesztett jin-jang jel.
Közelebb csúszom. Pont, hogy elfér
még itt a nyugalom. Ne is hagyj el

soha. De most semmiképp se!
Hajad: e széna-takaró az ok,
hogy késztetem magányom a megértésre:
már testtel, és szívvel is veled vagyok

e reszkető, vacogó nyári éjszakán.
Belém úszol pont, mint a szmog.
Zsebembe mászik egy lehullott szénaszál.
Halkan dúdolnak az égen a csillagok.

Szemed kér, hogy mint füstöt a város:
léted én is úgy tüdőzzem le.
Szembe már az ég alul vörös-sávos.
A semmibe veszik a tücsökzene,

de te itt maradsz velem ugyanúgy.
Reménykedem a nem változásban.
Szívembe rozsdás tűket szúr a múlt,
de hiába: oda már árkot ástam

a tiédnek. Ha jól érzem pont elférne
bennem egy életre, hogy megvédjen,
ha ráfeküdne már a hajnal az estére.
Mindig nézz rám ilyen gyengéden,

s maradjon velem e széna-takaró,
törzs-barna szemed, e lágy kéz és
e szűnni soha nem akaró
végtelen-instant szerelmi érzés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.