Alulról nézlek. Így most nagyobbnak
tűnsz. Megkérdem: lélegeztetnél-e
szájon át, mondjuk akkor, ha holnap
szíven döfne a vágyaim éle?

Talán számomra nem is lenne értelme...
Meghalok úgyis majd előbb-utóbb...
De ha megteszed utána lélegzem
kicsit. A parkettából előbukok,

vagy ha úgy tetszik a halálból vissza.
Kínos lesz majd az a jó pár perc.
Miközben létem szétszórja a prizma
még megkérlek egyszer, hogy próbáld meg.

Kétségbeesve kapaszkodnék beléd,
bár lábam cérnaszál. Állni már képtelen
vagyok. Csak arra kérlek színezd be még
e pár pillanatnyi kifestő-életem.

Fél szememmel látom.. legörnyedsz.
Nem tudom hátad fáj-e vagy megsajnáltál...
A szívem magán utoljára erőt vesz,
hogy elengedjen, s ne kelljen haláltánc.

A visszautasítás hallom: leesik, s koppan
a parkettán. Mellettem megtörik a lakk.
Hidd el semmit nem akartam jobban,
mint hogy téged ennyire ne akarjalak.

De már nincs mit tenni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.