A komor köveket simogatják
az apró, gyengéd pasztel hullámok.
Az eget sötétre festik bús felhők,
így innen a semmiig épp, hogy ellátok.

Zord formák buknak víz alá:
az egyik elszakad, már fel sem jön talán.
Villámok pislognak a feketeségben,
s viharjelzések a tó túloldalán.

Stégek bámulják a foszló fényeket.
A sima víz felszínén az éj elterül.
Szívem még a kékségbe filterként merítem,
de lassan feketébe bukom én is legbelül.

Bele fekszem az idill zajába.
A néma parton még némább kő leszek.
Mint a sötét alak nem bukom fel többször.
A villám, a fények pislognak: Vihar közeleg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.