Ősz volt s mégis a végtelen tél
fagyában ültem. A papír te vagy, szívem toll
volt, de elfogyott a tinta. Ellöktelek magamtól
S mégis úgy éreztem: elmentél.

Ősz volt, sütött a nap s mégis
fekete volt minden. Egyik percben még
fogtam kezed, aztán ősz lett, elengedtem és
tudtam: eljön még a tél is.

Ősz volt s a végtelen úton sétáltál ott
a sárgán vérző fák közt, éreztem ez a kezdet
vége. Egy új végzet kezdete a járdán kopott.

Ősz van, s újra fogom, szorítom kezed
és az esőcseppel csillognak a hajadon.
Megint ketten sétálunk a végtelenbe.

Kint már lehullottak a levelek,
de ajkadon még a nyár csorog.
Szívedben egy vonat ácsorog
indulásra készen. A szemedet

lehunyod és elindulunk a forróságban.
Októberi szél fúj, s a peronon
sem áll senki, túlteng a feromon
benned. A zivatar után a sárban

meredek magam elé. Talán
illúzió volt: a peron, a vonat
s te, szemhéjam falán.

Az ősz nyári érzést vontat
az ajkadon. Az elmúlás végtelen karán
te az öröm nekem most vagy.

Ne mondj olyat, mitől kettészakadnak
a falak! Fülembe súlytalanul susogj
vérző igéket, síró eszméket, ciripelő betűket,
üvöltő csendet s csendes üvöltést.

Ne mondj olyat, mibe beleremeg a föld!
Számba rezzenéstelenül rakj színes sorokat,
vérvörösen izzót, égszínkéket, fű-zöldet,
tiszta feketét, és koszos fehérséget.

Ne mondj olyat, mitől eltörik a gyémánt!
Orromba szimplán szórj ezerféle illatot:
a rózsák lágy és a tetvek borzasztó szagát
megromlott fahéjat s égett papírt.

Ne mondj olyat, mi elfújja a hurrikánt!
Szemembe örökkön önts villanó illúziókat:
Nyári záport, téli napsütést, lángoló vizet
sokatmondó semmit s tátongó mindenséget.

Tegnap villamossal mentem át az Árpád hídon.
A nap rám mosolygott az irodaházak
tükröződő ablakai mögül.

Ő levetkőzött előttem, s láttam Őt
teljes valójában. Minden csontját és
porcikáját megfigyeltem, és elraktároztam
a szívembe.

Délután 12 órakor, egy vonat vígan vágtatott
ki a Nyugati Pályaudvar első vágányáról.

Ma reggel feketébe öltözött,
mintha gyászolna valakit.
A nap is a szürke felhők mögé bújt
s még kilesni sem mert onnan.

A fákról lehullottak a levelek s törzseiket
mintha fekete festék fedné.
Az utcákon sem működik a fény. A mesterséges
világítás. Minden sötét.

Éjjel 12 órakor, egy vonat zaklatottan zakatol
a Nyugati Pályaudvar első vágányáról
s áthajt fejünk fölött,
Fekete fények között.

Elindultak a kerekek,
forog már a csapágy.
A letargia is lassan
depresszióba csap át

Elindultak az eszmék,
forog már a föld.
Érezzük, hogy lesz még
mi most kék, egyszer zöld.

Elindult a természet
körforgása hirtelen.
S minden elvesztette eszét.

Kőforgács faszívemen,
mely érzi, hogy lesz még
mi színes volt, újra színtelen.

A betont szedjük a lábunk alá.
A felforrósodott foszló betont.
Hátha eljön értünk gyorsan a halál.
Hátha az azúr-arany égről leront

még egy villám. Kávéval és kátránnyal
a tüdőnkben vesszük utunk
a villamos felé. az úttesten átvágtatsz.
Én integetek. Mindketten tudtuk

hogy eljön a reggel, mikor megolvad
a beton a lábunk alatt.
A zebra csíkjai egybefolynak.

Látom a lámpánál a láthatatlan falat.
Még visszanézel, s ott hagysz
A piros lámpa fénye alatt.
 

A betont szedjük a lábunk alá.
A felforrósodott foszló betont.
Hátha eljön értünk gyorsan a halál.
Hátha az azúr-arany égről leront

még egy villám. Kávéval és kátránnyal
a tüdőnkben vesszük utunk
a villamos felé. az úttesten átvágtatsz.
Én integetek. Mindketten tudtuk

hogy eljön a reggel, mikor megolvad
a beton a lábunk alatt.
A zebra csíkjai egybefolynak.

Látom a lámpánál a láthatatlan falat.
Még visszanézel, s ott hagysz
A piros lámpa fénye alatt.
 

Ma az utolsó nyári meleg
szellő kapott kényesen arcomba.
Holnap jönnek a hideg szelek,
aztán nemsokára a fagy.

Az utolsó ciripelő cinege
is elrepült ma. A fehér hideg lassan
felemészti a színeket,
s megnémul a természet, hogy halhassam.

Az utolsó hó is elolvadt.
Újra éled minden, te is újra lángolsz
bennem, várom hogy elolvass.
Nyitott könyv neked, benne sok pátosz.

Ma az utolsó virág is kinyílt,
S a perzselő nap olvasztja homlokom.
Megszállt az ihlet, s virít,
de összemorzsolódik a gondokon.

Ma az utolsó nyári meleg
szellő kapott kényesen arcomba.
A természet bennem él, s nem enged.
Erői bennem harcolnak.

Itt vagy?
Érzem...Nem kell, hogy megszólalj.
Itt vagy?
Érzem...Nem kell, hogy megérints.

Itt vagy, érzem, bár nem látlak
Bánod-e amit tettem?
Valami véget ért. elszakadt
de ez egy újabb kezdet, bárcsak
szoríthatnám a kezedet.
De elég, hogy itt vagy mellettem
elérhetetlen közelségben.

Tárd ki szárnyaid
s repülj, de vigyél el
magaddal bárhova, ahova akarsz.
Zuhogó esőbe, perzselő napra,
háborgó tengerre, szélcsendes partra.
Itt vagy, de tudom nem maradsz.
De ha mész, vigyél magaddal.

Itt vagy?
Tudom...Nem kell, hogy illatod érezzem.
Itt vagy?
Tudom...Nem kell, hogy megszólalj.
Itt vagy?
Itt...elérhetetlen közelségben.

Emlékszem mikor először
megragadtam a kezed.
Úgy éreztem, a semmi súlytalanságában
sétálunk, gondok
és kötelezettségek híján.

S most?
Könnyeim a semmi súlytalanságába
hullnak.

Emlékszel rá, mikor először
megragadtam a kezed és
elsétáltunk a semmibe?

Most visszamennék,
s talán nem így döntenék.
Örökre súlytalanok maradhatnánk.
Te meg Én.

Néha a tükörben nézem magamat.
Kopaszodó fejem tetejének
hamuvá való porladását
szinte látom benne.
Mintha átok lenne.
Átok, melyet Ő küldött rátok,
hogy holt eszméim lássátok
a tükörben, mikor belenéztek.

Mikor belenéztek, engem láttok
S holt eszméim. S ha én bele nézek
Kopaszodó fejem mögött titeket
véllek felfedezni.
Amint holt eszméimnek hangot ad.
Hangot ad a zárt szátokból áradó
üvöltő csend.

Holt eszmék...
sínek között, fejbe lőve,
tövis koronával, máglyán égetve,
trónról lezuhanva
s a patakba fulladva.
Agonizáló eszmék néma üvöltése.

Rájövök, míg sétálunk a tóra:
Én zsidó vagyok, s te Tóra.
Szerelmünk:Kattogó falióra,
de míg éjfélt nem üt
te vagy szívem radiátora.

Megállunk.
Megállunk az erdő közepén
a fák friss árnyékában
fejet hajtani fél percre.
Rohanunk.
Rohanunk és megállunk.

Rohanunk.
Rohanunk a múltból előre
bele bizonytalan jövőbe
s megállunk egy-két
pillanatra pislogni.
Megállunk.
Megállunk és rohanunk.

Megállunk.
Megállunk s az idő közben
arany szárnyait kitárja
s lágy lebegésbe kezd
a jelen fölött.
Rohanunk.
Rohanunk és megállunk.

Rohanunk.
Rohanunk az erdőből
hűs fák árnyéka alól
S kopár mezőre érünk
Hol nem kell többé
rohannunk.
Megállunk és nem kell
többé rohannunk.

a Nyugatlanság... 

Mint a fa utolsó
vörösen izzó levele
Ősszel. A földön lévők
csak kiáltoznak rá:
Le vele!
Három merőleges
egyenes képe,
mint az óramutatók
éjfél felé.

Mint egy csomag
szotyiból az utolsó szem,
amit csak úgy
benne hagytak. Kidobták
a csomagolást.
Zacskó-koporsó.
Vajon ott fél-e,
mint az óramutatók
éjfél felé.

Mint a minta
mely üres.Csak kis tinta
folt egy papíron.
De talán nem is folt az
inkább olyan üres pöttyféle.
Mint az óramutatók
éjfél felé.

Mint egy szál eldobott
cigaretta ősszel.
Dohánya széllel száll,
hiszen szélben nem
lehet rágyújtani.
S a szél gyorsul,
egyre gyorsul,
mint az óramutatók
éjfél felé.

Hét ágra süt a nap végre
Kint a fákon madarak énekelnek
A virágok mély álmukból kelnek
A tavasszal,a télnek vége

Visszaszökken a fákra pár levél
Tavaszi szellő kap arcomba
Befejezik a téllel a harcot ma
Nyúl értem s könnyen elér

a Tavasz. Én boldog vagyok!!!!!!!!
A földben,nő már sok palánta.
De vakít,így átkozom a napot

S hull a földre az éneklő madárka
S a nyíló virágok...csak gazok
Szép nap ez..szép nap a halálra
 

Sárga volt a nappal
Fekete volt az éjjel
Volt ki fölkelt,elaludt
S ki végig maradt éber

Fekete volt a nappal
S sárga volt az éjjel
Nincs már aki éber...
Mind elszálltak a széllel

Csak egy nem, egy fekete
kapucnis alak, ki sárga
gyertyafénynél jegyzetel.

Fekete szív ő csak,s felette
az élet hull a sárba
Ő...kit a sárga halál jegyzett el

Egy táj,melyet késre ítél
A pásztor,baktat,mögötte a nyáj
Március van,közel a nyár
De fehér a táj...kései tél

Lombok rogynak a hó alatt
Fekete gondok csúsznak jégtáblákon
S én a nyarat így méltán várom
A jégtáblákon,a tó alatt

Hol vagy nyár?Ó tavasz
legalább te jönnél már el
Kései télen,sebeimen hó tapasz

Elvesztem,mint Ábel
a rengetekben, jól van az
Mondja majd,ki a jégben rámlel
 

Ébredésnek jó lesz
Egy forró kávés csészében
A jelentés bemondja:hó lesz
de hol van a nap mely pacemaker

Funkciót ad,ilyen hidegben
E fagyott lelkű asztmásnak
Egy kávé jó lesz,had lássak
Tisztán,így reggelre kikeltem

testemből,a napon feküdtem
keresztre hajtva két kezem
s esett a hó,alattam,felettem

Biztossá vált:létezem
Csak az érzést feledtem
Napsütötte holdon ébredtem

A végtelenből haza érni,
Éreztél már ilyet?
Hogy metronómot üt szíved,
S elfelejtesz félni

a koromsötét folyosón.
Tapogatok boldogan,
de fejemben félelem fogan
A kapcsolókat fogdosom.

Fülembe halk zene illan,
mintha mutatná utamat.
Tán nem is kell a villany,

de megcsap ez a furcsa szag
Szemem a sötét távolba pillant,
S minden mi volt,úgy marad

Múlt éjszaka álmodtam:
az utcán sötét apróságok,
amolyan ólomkatonák cikáztak
Múlt éjszaka álmodtam.

Álmodtam múlt éjszaka:
Szél fújta el a kis
ólomkatonákat, fegyverüket is
Álmodtam múlt éjszaka

Zavaró csöndre ébredtem
A természet nyugodt volt
Én dübörgést éreztem

Nekidőltem az ablaknak
S a természet halott volt.
A fejemben egy hang szólt:

1,2...1,2...1,2
S az utcalámpák fényében
ólomkatonák meneteltek

Rövid sorokat, amolyan ötleteket
hordok a szívem alatt
fényéveken keresztül, s néha ezek
szívem alól agyamba
agyamból kezembe vérként
majd papírra tintaként ömlenek le

Ötleteket, amolyan rövid sorokat
öntöttek Ők papírra
fényéveken keresztül
S néha ezek agyamba fúrnak tintaként
s tovább folynak szívem fölé
vérként
Mint egy tinta-korona