A szobában csönd van. Gyertyafény
ül a papíron. Kint a vihar tombol
Üvöltve, sikítva tör be. Elkap és
Öngyilkosságot kényszerít ki a tollból.
Kinyitom a szám, hogy elküldjem. Helyette
belém zuhan azon át s bennem lesz nagyobb.
Bénító csapást mér most a fejemre
S én bambán fekszem, mint egy tetszhalott.
Szememből könny csorog, patakká válik
s a fájdalom árvize lassan elsodor.
Fekszem a vízen bénán lábtól vállig
Fekete hollóként szállnak üres verssorok.

Szám nyílik s öntudatlanul kihányom
csillogó sorokban a felkavart világom.

tegnap kimentem a park mellé
és emlékeinket beledobáltam a
szelektív hulladékgyűjtőbe
így csak a semmi vált kézzelfoghatóvá
aztán rájöttem, hogy az aranyszárnyú
emlékeket nem szabad elengedni soha
ezért visszamentem és kiturkáltam az
összeset abból a fénylő ürességből
közben az emberek rám dobálták hatalmas
szemeiket de mint egy hajléktalan
lassan megszokom a megaláztatást
a rám meredő szemeket az éles
kacajt és a hátam mögötti sugdolózást
amikor permanensen a szemetesbe nyúlok az

                                                Emlékekért.

Felhők táncolnak a nap körül:
Egyszer bújtatják, máskor felfedik,
közben lassan esteledik.
Az Ősz ma a halálnak örül.

A madarak szétestek. Csak tollukat
hagyták itt és egy emléket
dalukról. Az elmúlásban az Ősz eltévedt.
A Tél késsel kezében jól mulat.

A fény száz szilánkra törik szét
s a nap utolsó sugarától bereped
a beton. A természet ma klisé:

a fákról a magányos leveleket
lefújja még a nyugodt szél:
a haldokló Ősz utolsó lehelete.

Sötét ez a folyosó.
koromsötét. A csempére
valószínű valami víz ömlött.
Nagyon csúszós. Vigyorgó
virágok hajtanak a csempék
rései közt s lehullajtják
leveleiket a földre.
Tán rózsák lehetnek, tán
csalánok. A lényeg, hogy
szúrnak. Nagyon szúrnak.

És itt jössz velem szembe.
Ezen a vizes
csempén szaladnál felém
karjaidat kitárva, de
megcsúszol s belém esel.
Vagy tán én esek beléd,
vagy mi egymásba a
rózsaszirmok között nevetve
a földön. Talán én
te vagyok. Legalábbis neked
biztos, hogy nem Ő.

De magamnak:
Én én vagyok
Én...én...én.
S nekem te se vagy Ő,
így én is megcsúszom a végén.

Még le se esett az első
hó, de már előre látom,
amint dobáljuk egymást
latyakkal csuszkálva
a sáron.

Még le se esett az első
hó, de már előre érzem
meleg érintésed a hideg
padon. Ott ülünk kéz
a kézben.

Még le se esett az első
hó, de már előre látom
az olvadó pelyheket
eltűnni kiszáradt
szádon.

Még le se esett az első
hó, de már előre érzem
illatod. Messziről arany
szárnyakon száll felém
a szélben.

Még le se esett az első
hó, de már előre látom.
Hogy sárosan ülünk
a latyakban. A szád
a számon.

      A vöröslő                                              A vöröslő

felhőkből    tegnap                                 felhőkből    tegnap

       éjszaka                                                éjszaka

A                                 ahogy                     emlékeink

  hó                                                                     is

       halvány

                                                           zuhog

    fehér

                                                             tak

 és

    ap                                                       bennem

   ró                                                             egyre

  pely                                                      mély

     hekben                                                     ebbre

   zu                                                        a

       hogott                                                  feledés

        a                                                    szűk

   Norma                                                           szür

                                                              ke

        fán                                                       lyukába

Saföldönmindenegyeshópehelylassúhalálátvégignézhettük.Tesírvaénközömbösen.

Az ég olyan most, mint egy
kék papír. A színek széles
skálája. Az alja szinte
azúr, a teteje az űr. Véres
alján még parázslik a nap
lángja, mely csókot dob a haza-
felé tartó munkáslányok kezére.
A fák fekete ágai úgy hajolnak
bele, mintha a tengerben fürdenének.
A hideg csókolja arcom, amint felnézek
a keskeny holdra, mely olyan, mint egy
vágás ezen a kék papírfecnin.
A lámpák fényei kis pöttyök, mint a
a lapra firkantott egy-egy sárga
pontocska. A szél erősen fúj és csak
ez a kék papír tud itt állni sziklaként.

                                           Ezen kívül minden gondolatot elröpít
                                           az Úr frissítő tüsszentése.

A bordélyház örömlányai közül:
a magányos, ráncos, szifiliszes.
A tegnap dicső trónján: az Ősz ül.
Az üres utcán eldobott cigicsikkek.

A régi társasház alvó ablakai.
Egy ütött-kopott bézs Lada,
hogy a tátongó jövőben még hall valaki.
Bús, magányos özvegyasszony szép dala.

A befagyott tóban a színes halak.
A karácsonyi fa lehullott tűlevele.
Virágzó bú erős szívek alatt.
Egy gazdag férfiú üres keze.

Mély vágásinkra rászáradt vér.
Egy bodybuilderen leeresztett karizom
Az, miért a jelen mindent Áfával mér.
A hátunk mögött a végtelen horizont.

A jelen tűjében a nem régről
megmaradt anyag, mi csillapítja
a vágyat. Két gőzölgő, eltérő
meteor egykori közös rajtja.

Úgy ütköztünk frontálisan,
hogy mindkettőnknek szíve: Ősz!
Nyárból a tavasznak távirat
S felettünk mindkettő szinte győz.

Én ismerem a szövetséged
a levelekkel, hogy bekeríts,
de szívünkben egyesével
hajt ki most a lila kikerics.

Szívem: rád illő ruha, elhasznált.
Az Ősz: ez a hideg bársony,
ha veled vagyok: nem hat rám.

S bár fennakadunk miegymáson,
mint az erdőben a falevelek,
úgy fekhetnénk mi egymáson!

Megyünk megyünk megyünk
a sodrás visz dobál a víz
a patak mentén két oldalról
üvöltenek felénk a vöröslő fák
hajónk ripityára törjük és így most
felfekszünk a vízre széles vigyorral szájunk
szélén felemeljük kezünk és elkapunk a levegőben
táncoló lepkék közül egyet-egyet majd kezünk
gyönge szorításából lazán szabadulva
tovább keringnek fejünk fölött
a sirályok átszelik a vérző
égboltot hófehér testükkel
Megyünk megyünk megyünk

Ezeket    a

      szavakat

itt                   szétdobálta

           a      hurrikán

Gyönyörű                  díszes        házak               


           voltak

   ezek           egykor                   meleg
                             
                            kályhával
         
        és                                            tágas         nappalikkal
           
                         melyekben         annyi              gyönyörű
 
     bútor          fért                              el


           a               kényelmes                          dívány       és

a                 díszes                  fotel

                             de       aztán

a               tomboló               vihar              során           
     
    az                                               emberek

ott              hagyták          őket            és                   nem


foglalkozva
                      
                           sorsukkal               végleg

elfelejtették                            hogy                      ezek

a                szavak                           mit                    

       tudnak

                    tenni                   az
                               
                             emberrel

Ezek               a
             
                                                          szavak

Gyönyörű      házak               voltak

                  egykor       

Ősz: a tél és nyár színpompás víg viaduktja.
Ősz: te az évszakok városának kihalt útja.

Ősz: félbetört antennánk, mi sivár képet sugároz.
Ősz: távozó komornyik, ki hűtlen lett urához.

Ősz: te agonizáló, szívrákos, bús költő.
Ősz: hogy nyíló tavaszi virágként, nősz te ki a földből.

Ősz: kifogyó tollunk, utolsó halvány szava.
Ősz: eltévedt utazó, nem juthatsz már haza.

Ősz: csökkenő alkotó kedv, a természet költői válsága.
Ősz: az elmúlás autópályájának gyors-sávja.

Ősz, a tél a szépségedet irigykedőn visszavárja.
Ősz: te, a mi égő fánk első leeső vigaszága.

Ősz: a lángoló felhők végtelen-szerű dagálya.
Ősz: a lángoló felhők hajóján te: a gálya.

Ősz: éltet a szépséged, így már nem is zavar ha
tudom is, hogy megölsz Ősz...eltemetsz az avarba.

A part ma nyugodt, csendes a víz
S az égről csöpög a síri csönd,
mely a halott tájba életet visz,
de az azúr angyalként szívja föl

A Balaton vizét most magához.
Egy ideig önzőn öleli, szorítja
Majd le zúdítja a mához.
Mire tegnap mosolygott, égeti porig ma.

A nyári boldog, tiszta ég
így nem festheti le a színeket
s a felhő még egyszer visszanéz
mosolyog a partra s integet.

Távol már a vihar magja
s a fény hahotázva hull szerte itt,
ahogy az alkony kifacsarja
a nap utolsó cseppjeit.

A stég úgy fekszik a Dunára most rá,
ahogy tegnap én aludtam mellettem.
Múltam pár elkopott egy forintos tán
miket e látvány csempészett a farzsebembe.
Az itt hagyott, elfelejtett panelházak
néznek engem s a kövek hada közül
aggasztom rájuk szemem. Ma megvártam
magam és így lelki hajam őszül.

A kövek beszélnek, s véd az talán,
hogy helyet találtam a Duna svédasztalán.

Egy fa tükörképe, úgy süllyed a Dunán,
ahogy tegnap merültem én önmagamba.
Öngyilkos gallyak, egyik a másik után.
Némelyik pisztolyt, némelyik tőrt ragadva.
Az itt hagyott, elfelejtett palackok:
Árva gyerekek, kiket egy-egy kő szült.
Királyok, királynők, bástyák és parasztok.
Nézzük az égő folyót, vállamon az Ősz ül.

A kövek beszélnek, s véd az talán,
hogy helyet találtam a Duna svédasztalán.

Itt vagyunk fáradtan, meggyűrve
pólónkról is vízesésként izzadság
hullik, s a gondjaink már eltűntek,
mert jól tudjuk, hogy nincs vissza már.

Itt vagyunk boldogan, boldogtalanul
mosolygunk egymásra, s vízesésként
hullnak könnyeink. Nem haladhatunk
még tovább. Múltunk visszakérnéd?

Itt vagyunk, nézünk egymásra szótlan.
Te kinyitod a szád, de vak vagy. Láss
az én szememmel! Nekem az út a társ

s azt ráhajló, roskadozó fák fedik.
Neked az utad a szívedben nyíló hajtás.
Itt vagyunk...Itt vagyunk a rajtnál.

Az őszi utca csendjében
hátamat érinti egy tenyér.
Felpillantok, de nem értem
nézek a tátongó üresség
felé.

Kezemet felemeli egy
láthatatlan, lágy erő
S érzem az arcomba liheg
ahogy elered az üvöltő
eső.

Keringésbe kezdünk
s én félek tőle. Nagyon.
De érzem: ez az erő köztünk
megnyugtat. Tánc az
avaron.

A falevelek körülöttünk
halk, bús zenét játszanak.
Mindketten a semmiből jöttünk
s míg Ő az út testen
átszalad

Én nevetek, nevén szólítom
S átrohanok utána.
Táncolunk, én ordítok.
Megcsíp a jéghideg
fullánkja.

Éreztem már ezt egyszer
az üvöltő fájdalom
nem riasztja el, nevet
és reccsent egyet
lábamon.

Én taszítom, ő húz most.
Ez köztünk örök párbaj
S táncolunk az őszi úton
üvöltő levekkel
törött lábbal.

Mindegy már, hogy szíved
barokk körmondat, vagy betű,
mert a szénakazalban
nincs is már ott a tű.

Egy karnyújtás a sok emlék
s mégis oly távoli már
hogy összetartott nemrég
az ősz, ez a múló táj.

Egy fényév a sok pillanat
mind itt bennem szunyókál,
mint a pislogó pirkadat
nekem az is szurok már.

Szívem chatablakának
sarkán az a kis logó,
mint megbilincselt, vak lánynak
a pirkadat: a pislogó.

Szíved sima felszínű
folyójának sodrása:
Én ,az Ősz sok ezer színű
mindent elsöprő orkánja.

Mindegy már, hogy szívem
arany, szén vagy bazalt,
mert örökre a tűben
keresem a szénakazalt.

Minden emlékünk kávé
s te tejszínhabot raksz rá
s fahéjat, én pedig most úgy érzem,
hogy cukor nélkül kortyolom
már rég fanyarú arccal
A dohányboltban, ott az út végen.

Minden emlékünk használt
zsebkendő, amibe
egyszer-kétszer még orrunk belefújjuk,
de tudjuk, hogy már rég
a kukában a helye
Szerelmünk egy taknyos, vérező orrlyuk.

Minden emlékünk üres
üveg, amiből még
kortyolunk néhányat, úgy hogy egyértelmű
hogy nincs is benne alkohol,
részegek vagyunk már
s így egyik emlékünk se olyan élethű.

Minden emlékünk nyitott könyv,
amit fújunk már kívülről,
mit az utószó után a szerző nem folytathat.
Hisz nem tud már írni,
mert elvetted a tollát.
Tartsd csak meg a könyvet, de kérem a tollamat.

Minden emlékünk cigis doboz,
mit még felnyitunk párszor,
de lehet egy szálat én is húznék még.
De elszívtuk az időnket,
csak a kihullott dohány maradt
A kávézóban, ott az út végén.
 

Nagy ricsaj volt, a körút fái között
mikor lassan elindult a nap lefele.
Az úttesten egy pocsolya vörösbe öltözött
S fejest ugrott bele egy fa irigy levele.

Egy szemetesbe hullott a nap utolsó sugara.
S rám fújt a szél még egy-egy szép gondolatot,
de most szélcsend van, már nincs fuvallatt.
A madarak némák, a körüt is halott.

A kirakatok csendesek, s a fénynek sem felel
már földi hang. Az akác is nyugovóra tér.
A szemetesbe a lámpák fénye hull csak bele.

Az utolsó villamos elment, a sok hajléktalan fél
Síri csend üvölt a körúton, mely feketébe vedlett.
S végig süvít az utcákon az utolsó, halálso szél.

Megyek s meg nem állok
keresem tereken, kutatom utakon!
Az égben repülök, a földbe ások,
kaparok mélyre. Ezt nem érthetik mások.

Nem állok meg, csak megyek
kutatom tereken, keresem utakon!
Mély medencék alján, s magas hegyek
tetején. Csak én ne "mások" legyek.

Nem állhatok meg! A semmibe futok
s keresem, kutatom: tereken, utakon
Mi megadhatja nekem a szabadságot,
de mivel nincs: nyakam körül hurok.

Fel kéne adnom, meg kéne mutatnom,
hogy hiába keresem tereken, utakon
nem találom és csak a holdat ugatom,
mint aki a sínek közé esett a magyar ugaron.

A levelek a földön: szép színpompa
S kihaltak az utcák így négy fele,
csak egy tavasz-lelkű alak ténfereg
S lába ütemet lép, mint a szinkópa.

A természet öngyilkos lett már.
Esik az eső, s tűz a nap.
Ketten ülünk most egy fűz alatt.
A táj is vörösbe vedlett már.

A parázsló korong a tájba életet visz,
ahogy a te érintésed engem éltet.
Mások számolnak: tizenegy, tíz,

de hol a vége van az égő égnek
szemünk csak arra tekint, hisz
szerelmünk is csak ott ér véget.

Egy maszk mögé bújt egykor.
Fekete-fehér álarc volt az.
Láttam... szemben ült velem a metrón
szakállas szatír, kicsit kopasz.

A tükörben láttam az arcát.
A maszk mögül röhögött, vihogott
rám. Egy másik kocsiba szállt
át. Megálló metrók, a fék csikorog

s én újra látom őt ekkor.
Maszkja más, mint volt egykor:
A szivárvány színeit szórja szét

a nagyvilágban. Az én lelkem árva.
Ülök a süvítő metrón mosolyra várva.
Ő a peronon áll, s a vagon útra kél.

(S arcát nem láthatom már.
Mosolygott talán?)
 

Gyönyörű nő nekem ő.
Csillog az esőcseppektől
a haja, kényelmes heverő
s juhász, vadakat terelő.

Ő az őszi fa nekem.
Minden lángoló levele ölel
s tavasszal rajta új virág terem
egyenlő nekem az éggel s földdel.

De annyi a nőn az olcsó ékszer.
Eljön a nyár, mely szárítja haját.
Szakadt bőrfotel, törött juhász-bot.

Az erdőtűzben gyorsan ég el
minden egyes elágazó barna faág.
Fekete ég, s a termőföld? Kopott...

Írnom kéne... Most írnom kéne.
Annyit kéne még írnom. Hiszen
írhatok sok gondolatot, és benyomást
de tudom, hogy sose írhatok eleget

ahhoz, hogy megérts.
Szerelmet, csalódást, örömöt, nevetést
őszi fákat, tavaszi szelet, orkánt s
a decemberi havazást.

Nincs elég tinta és lap
hogy mindent leírhassak rá.
Nincs elég gyertya se,

hogy égjen éjszakákon keresztül
magányos szobám asztalán, míg írok.
Eloltom a gyertyát. Nem tudok írni.