A december megőrült.
Visszatuszkolta az őszt
az üres fák tetejére.
A halálba vetődsz

s közben rájössz, hogy
még nem mehetsz. Megállsz
a lágy levegőben és
a virágzó őszben vegetálsz.

A december megőrült.
A napot most prizmaként
szórja szét az ablak.
Az ég újra tiszta kék.

Hideg szél fúj újra,
de a hónak nyoma sincsen
Visszadobta az Őszt ez
a fehér, vén, kopasz Isten.

A december megőrült.
Meleg lehelete elér.
A bor újra érlelődik s
újra penészedik a kenyér.

Egy nevet üvöltök hangosan.
Dallama szívemben tövis.
Ahogy visszalökte az Őszt,
tán visszalöki őt is

a fehér, vén, kopasz Isten,
de a hangnak nyoma sincsen.

Magasan száll a fehér galamb
lábára kötve egy papírfecni.
Rajta szavak, miket nem írt senki
le. Nem is galamb, talán angyal.

A felhők felett verdes szárnya
sebesen száll, mert tudja: fontos
az üzenet. Tolla tépett, teste koszos.
Kényszerleszállás. Földön a lába.

Ugrándozik, néz körbe-körbe,
majd fáradtan földre fekszik.
Csőre sebes, gerince görbe.

A széllel szemben repülés presztízs,
de a halál tükre sírva tör be.
A földön már nem lát senkit.

(mert a földön nem él senki)

Hirtelen halk hegedű hangja
úszik át a termen cikázva.
Csendül a békesség kis harangja,
s felgyullad közben ezer kis lámpa.

Zengő zongora bús dallama
könnyedén a fejekbe száll.
Tágra zárt füllel hallgatja
a közönség, amint egy hangszál

megrezdül. Egy-egy cintányér
ütés dobhártyákat szakít szét.
A gitáros nyúl a gitárért
s a húrokba öli faviccét.

A nagybőgő zúgása zavartalan,
ahogy kitárja acél szárnyait
s lágy lebegése most szabadabb,
mint bármikor. Egy kába szív

lantot ragad s pirosan pengeti.
Kócosan keringőznek a húrok.
Annyian próbálták zengeni
dalát, de tán a zene csak hurok.

A hangok harmóniája ringat itt.
Most már minden hangszer zeng
s ez így marad mindaddig
míg földre zuhan a karmester.

Ó Janus! Te kétarcú
benned van a kezdet s a vég,
maga az öröm, a mélabú,
a könnyű halál s a nehéz lét.

Ó Janus! A szemeid
egyszerre sírnak s nevetnek.
Egy útvesztő szerpentin
vagy, de közben hibátlan egyenes.

Ó Janus! A göndör hajad
őszül. Kezded a haláltáncod,
de közben tudod itt maradsz,
vagy fiatal leszel talán máshol.

Ó Janus! Erős kezed
az igazság és a hazugság.
Te nyitod nekünk a kezdet
ajtóját, s zárod a vég kapuját.

Ó Janus! A fél arcod
üres papírként tekint rám,
mely sarka szemembe karcol.
Másik fele fekete tintám.

Ó Janus! Vigyázd álmom,
ha lágy tövisek közt elalszom.
A tükörben veled szemben állok,
hisz tudom Én Te vagyok.

Tárat tölts! Tűz!
Tátong a lyukon ez a nagy szív.
Egy holttest földre hulla bűz,
a  z
   u
   h
   a
   n
   á
   s
   o
   m
    passzív.

Itt ülök síró szobámban
e nyikorgó, romos széken.
Lába törött, színe kopott.
Merengek esszéken.

Sokan ültek már e széken,
s sok alatt tört sírva össze
verset írva, hosszú éjen.

Itt ülök síró szobámban.
A szék előtt bomladozó asztalomon
gyertya fénye terül el
míg farigcsálok vas-dalomon.

Sokan merengtek az asztal
felett azon: mi marasztal?
Hát a nehéz vas-dal talán?

Itt ülök síró szobámban.
A asztalon az égő gyertya
csonkja lassan álomba merül.
Papírra vetett fénye ergya.

Sokan nézték végig a
gyertyafény vetület halálát.
A sötétben a betűket se találták.

Itt ülök síró szobámban
a papírjaim: foszlányok.
Tépett, álmos szeretők
kikre leírom az országot.

Sokan írtak már e lapra.
Sok ágyat jártak meg
a ráncos szeretők.

Oly bohókás ez a kis limerik
Kell 1-1 ilyen is, hisz ebből kimerik,
hogy bár bút kaparok
nem kell bonyolult barokk,
csak mosolyt csalni a papírra rímmel itt.

Hiába ficánkol, hiába mozog a
külső, ha a szív nem tud. Rozoga.
Fáj a nevetés,
mert üvölt egy nevet és
egy fenyőnek vagyok lehulló toboza.

Hiába vicces, hiába a célja
a nevettetés, ha szívem acélja
a lágy formát össze
töri és közben
a kis egér felett lebeg már a héja.

A héja felett, pedig a keselyű.
A valóság ecet s az ecet keserű.
hazug a limerik,
hisz boldogan rímelik,
de az élet is kurvára keserű.
 

Kihalt s kopár az Erdő már.
Az ősz ráfeküdt és téli álmot alszik.
A Fák részegen billegnek. Eldőlt táj.

Pár színes levél a földön kis halmazba
gyűlik. S reszketve várják a fagyot.
Az Erdő nem néma, csak hallgatag.

Nem jönnek már az emberek. Otthon
ülnek inkább vakon a kényelmes
fotelban. Az Erdőben szín-vihar tombol.

A Fákról szüntelen meg nem értés csöpög
s kis pocsolyákban a földön tündököl.
Nem találják a tavalyiak között

az új Levelek helyüket, így a patakba
ugranak, hátha a városba visz a sodrás,
de a remény csermelye így Ősszel kiapadt.

A Madarak csendben figyelik a halált,
ahogy fent az égen eltűnnek a felhőkbe.
Egy sas még 1-1 szép levelet talál,

minek erezete térkép a szárnyának.
Új erdőbe viszi, rettenthetetlen repül
a többiek után, mielőtt elszállnának.

Pest utcái ma csak nekünk némák.
Összeszedünk belőlük amennyit tudunk.
S visszük szívünkben a sok lüktető vénát
mígnem egyszer a semmibe futunk.
Pest utcái ma csak nekünk vetkőznek.
S mi egy-egy ledobott ruhadarab mellett
gyönyörködve állunk, szívünk megfertőzte,
ahogy a beton csupasz repedése szenved.
Pest utcái ma csak nekünk adnak
idegességünkre egy fehér cigarettát.
S fújjuk a füstöt itt ülve a parkban
csurom vizesen. A vihar elszállt.

Pest utcái ma csak nekünk szépek.
Mi behúzott lábakkal csúszunk az éjen.

Kell a sötét! Hagyjatok! Egyedül.
Hagyjatok falak. Ne sugdolózzatok.
Elmebeteg vagyok. Mit tettem?!
Hagyjatok gondolatok! Szavak!
Alakok! Formák! Hagyjatok!

                                           Egyedül! Ebben a gumiszobában.
                                           A falaknak füle van! Hallják a
                                           Gondolataim üvöltését. A szám néma.
                                           HAGYJATOK!
 

Húzd a nótád Cigány
míg hegedűdre rá nem lépnek!
Ez itt a magyarország!
Hazája az álszentségnek.

Írd a versed Zsidó,
míg el nem törik a kezed!
Ez itt magyarország!
Itt nem értelem vezet.

Idd a söröd Német,
míg korsód falhoz vágják!
Ez itt magyarország!
Nevetnek a máglyák.

Hord a turbánt Arab,
míg le nem szelik fejed!
Ez itt magyarország!
Nevetnek a máglya felett.

Tegyétek amíg lehet,
mert itt minket utálnak
Ez itt magyarország!
Holttestek az pusztákon.
 

Magyarhon. Végtelen puszta.
Kihalt tájak, tehén-hugyszag.
Az alföld alkonyati üressége
a szívünk üressége.

Magyarhon. Füstölő városok.
Égig érő szemétben gázolok.
A hajléktalanok remegnek éjjel
a szívünk is remeg éjjel.

Magyarhon. A Balkán ráncos keze
ölel s lassan eltör. Nem enged.
Fekete ország ez... FEKETE!
A mi szívünk is fekete!

Ó egy város, ó csak egy nép.
Ó csak egy álmodó vidék!
Rabsorsunk milyen mostoha,
hogy szívünk nem hagy el soha.

Úgy tűnik végtelen a téglafal.
Ahogy látom a semmibe tart
s ez a végtelen síró néma zaj
mi tövében aludt
meghal.

Vörösen izzó darabjai
horkolnak. S az öreg téglákon
megjelennek néha kalandjaik.
Az újakat kerülgeti a
rémálom.

Beépítésre várva reszket
megannyi nemesen vöröslő.
Új kalandok, új versek,
új formák, új költők.

De lehull minden régi tégla
s az újakra esnek visítás
közben. A fal a jelen martaléka.
A végtelenbe nyúl, de
nincs is már.

Gyere... Gyere velem kézen fogva.
Nézzük a virágok hervadását
ásítozó sziklakertünkben
s az örökzöld szelek ergya táncát.

Gyere... Gyere velem kézen fogva.
Fehér fürdőnk csempéjén vértócsák,
hiába sikáljuk reggel, este,
itt mit sem ér a méltóság.

Gyere... Gyere velem kézen fogva.
Zuhanjunk le a második emeleti
lakásból. Egyikünk élheti csak
túl. Az, aki a másikra esik.

Gyere... Gyere velem kézen fogva.
Sétáljunk az ablakhoz, s nézzük
ahogy elmúlik az Ősz is. Lángoló
szemünkkel viharfelhőket képzünk.

Gyere... Gyere velem kézen fogva.
Lásd: nekem is fáj. A rozoga eresz
könnyeimtől telik meg. Ne fogd
a kezem többé...Eressz!
 

Egy perc alatt minden összetörött,
de úgy érzem valamiért, hogy minden
múló gondolat, érzés...Egyszerűen MINDEN
örök.

Köztünk ez csak rövidzárlat,
vagy végleg kialudt a lámpa?
Szentjánosbogarak tömik szádat
szívem sötétjében állva.
Kicsavarni a kiégett villany-
körtét képtelen vagyok. Remeg kezem.
Ahogy kerülget a masszívbaj
a lámpáról megfeledkezem.
Nagy lesz így a villanyszámla
S tudom jól, hogy én állom.
Szemem pilácsba pillant bár csak
ne vakítana e fény-álom.

Ne okold az áramot, mert a gyertyák is csonkig égnek
s elalusznak egyszer. A villanykörte eltörött. Vége.

Én futok. Te elkapsz.
Te futsz. Én elkaplak.
Ezt csináljuk minduntalan.

A te szíved áram járta,
míg az enyém voltmérő.
De úton van az áfás számla
Hisz ami nekem volt-égő

az neked még vakítón
világító izzó,
melyből cikázik a taviró-
zsaként fehérlő, hízó

fényözön. De semmilyen lámpa
nem ég örökké. Csillapodik lángja.

A múló fény köztünk
feszültséget indukál.
de amíg levetkőztünk
meztelenre, itt Budán

elaludt a világítás. Itt most
a sötét mindent átfest
S szívünk már két taszító
alvó elektromágnes.
 
A te reflektorod még
tán a jövőt pásztázná,
de a sors kiküldte nekem
másfél évünk villanyszámláját.

Hova tűntél?
olyan gyorsan
menekültél
tán a poshadt
összeomló
világ elől?
Mert te tudtad,
tudtad, ledől
a huszadik
században az
az erkölcs és
csak a panasz
marad és a
sírás amíg
a halál ez
a szép gésa
átöleli
és csöndesen
elaltatja.
Én csöppet sem
ismerlek, bár
minden versed
szívemnek nyár
szinte repked
minden egyes
gondolatod:
bút virágzik,
gondot ragyog.
Ma: minden vers
szó-temető.
Hova tűntél
DSIDA JENŐ?

Szép magvakat
sírva vető,

hova tűntél
DSIDA JENŐ?

Isten veled
csoda tündér

DSIDA JENŐ
hova tűntél?

Szép szavakat
sírva tevő

                                                    Messze jársz már
                                                    DSIDA JENŐ

mégis érzem
itt élsz bennem
tettre készen
itt e versben
Dsida Jenő
itt élsz bennem.

A tengerparton fekszik
egy fehér madár félhullája.
Szívét bogarak eszik.
Csak azé, aki megtalálja.

Féllába egy szikláról lóg
s a tenger már az övé,
ahogy hálót fon a barna pók
s fejest ugrik a sötét

a sós vízbe. A hulláról
sírva sírba ringatják
a tetveket morgó hullámok.
Elönti a higgadtság

a sziklákat. A víz mossa a
vért, majd újra a partra
önti. Tán a sors fintora csak,
hogy senki meg nem találhatja.

A tenger mellett állok,
Mint magányos, holt rab gólya.
Egy csócsált szívre firkálok,
mely költészetem margója.

Rosszul adtad meg a paramétert
és így nem találkoztunk helyette,
frontálisan ütköztünk. Az a B-terv
hogy nem törünk össze elvetett

minket. Nagy volt a fékcsikorgás
részedről. Én padlóig nyomtam, ha már
így alakult. Az a pár kézipoggyász
a csomagtartókból ömlött alánk

s tartalmuk: a pár gyönyörű
emlék összetört, mint a motor
mellyel benzin híján körözünk

itt eme kátyús úton. Korom-
színű papírokra körmöljük
az okozott kárt. Téli alkonyon.

Eltörtél bennem, mint egy virágcserép.
Nem lassan repedtél. Hirtelen
zuhantál a betonra. Minden kint rekedt
az esőben, mi sírva szitál felénk.

Eltörtél bennem, mint egy üvegpohár.
A víz kiömlött. Szerteszét
folyt. Az Ősz átadta nekünk herpeszét.
Télen jöttél s oly üres voltál.

Eltörtél bennem, mint egy üvegpohár.
Nem lassan repedtél. Sietve
ugrottál az avarra. Egy kietlen
tájon lépkedünk régóta az ütem nyomán.

Eltörtél bennem, mint egy virágcserép.
A rózsa földre hullt. S lassanként
leesnek szirmai. Kérlek altass még,
hogy ne halljam a törést, csak a szívátverést.

Az alkohol maga az élet
önműködő photoshopja.
Mitől tegnapunk a mában
szebbé lett.

Ha a téli fákról bú folyik
megértően átölel.
Közben észrevétlenül
vág belém a húsomig.

A kék függöny, ami mögött
a valóság bújik el.
Sűrűn lakatlan sziget
hova lelkem ma kikötött.

A szürkülő hétköznaphoz
ezer-színű a paletta.
Fejünkben akadozva pörgő
VHS kazetta.

Értelmes gondolatok
értelmetlen halmaza.
A lyukas életünket szünet
nélkül foltozgató.

Csupasz télen a komor fán
a ciripelő cinege.
Színes, de lassan rájövünk
hogy titkon homofág.

Lelkünk kandallójában
gyorsan égő tűzi fa.
Két józan ész közötti
heves szópárbaj.

Égig érő panelházról
leugráló emlékek.
A legvékonyabb réteg
télen, hogyha megfázol.

Rám mosolyog este ezer sárga szeme.
A köd mögé bújik, mint szemérmes aktmodell.
A szél süvítése most füleimnek zene,
akár a villamos kattogása.Ölében alszom el

s föl se kelnék már. A Duna mint örömkönny
csordul végig arcán. Én tudom: a pillanat
hogy megfogja kezem, nem tarthat örökkön,
de csak engem szeret, míg nem jön a pirkadat.

Reggel zajos utcáin románcunk véget ér
Ma éjjel az enyém! Táncolok vele tán,
majd csókot hintek szájára s annyit kérek még,

hogy emlékezzen, ha ráült a hajnal dere már.
Pest, olyan gyönyörű vagy így e tél
Csupasz és sajgó, de oly karcsú derekán.