Festett-vörös hajad gyakran elém libben
álmaimban. Nyeszlett, gyönge ujjaiddal
felém nyúlsz. Akkor úgy érzem: újra itt vagy
s a sötétségből sántikálva megérintesz.

Mesterséges jelek hatalmas halmaza
volt, ahogy megpróbáltalak elfeledni.
A félő szívek felét újra elfelezni
nem segíthet semmilyen tarka dal.

Testem: egy tépett-szakadt képvászon:
itt a filmen máshogy telnek a másodpercek:
Karoddal kinyúlva végtelennek látszol.

Az emléked tátongó lyuk, én állok benne.
E vízióm egy hupilila rémálom.
bárcsak az egész élet ez az álom lenne.
 

Versenypályák hajtűkanyarjaiban
előz meg a valóság. Egyre messzebb
kerül tőlünk, mégis itt a karjainkban
az illúzió így percről-percre lesz szebb.

Körbe kocsikázunk kettőnk álmának
mértani közepén: egy amolyan őszülő őszön,
melyen vigyorogva harapunk az almákba
s közben elönti a pályát a tapsözön.

Vöröslő betontömbök lágyan lihegnek
lábaink alatt, rajtuk már csak magány maradt.
Olvadó betontömbök almafás ligetben,
egy kettényílt kígyó a beton alatt.

A verseny vége felé beléd törölközöm:
a szakállamal hajhagymáid simogatom.
Közben szemeinkből csöpög ez az örök-közöny:
a salakágyra csúszó, hamis irodalom.

A házak mellettünk oly gyorsan rohannak.
Tudom, hogy a végére egyedül maradok
s akkor a fejemben apró illúziók rohadnak:
versenypályák, ligetek, hajtűkanyarok.

Hová tűntél? Talán oda
hová mindig vágytál?
Rózsaszirmos ágyban
fekszel? Szívem, lelkem
húz hozzád, de földhöz ragad lábam.

Az Utcaseprő kézen fog?
Te fülébe súgod,
szereteted titkait s
rózsa-avarba bújtok.

Szelíd hárfával siratlak,
téged lángoló Rózsa.
Máris mentél, alig jöttél.
Újra körbeér az óra
s újra egyre távolabb
érezlek magamtól.
Szövök szürreális álmokat,

hogy egyszer majd látlak.
S aznap rózsaszirom hull majd.
Hull a rózsa, hull, hull.
Egy mosolygó hullának
nyújtod át rózsádat.

Akárhányszor szirmot látok
te jársz az eszemben.
Bár karomba borulnál! De,
ha rózsát adsz helyette
nekem az is elég.
 
Rózsacsokor, verscsokor ez
hozzád, én szentem.
Rózsaszirom nőtt szívemben,
és egy ferde tükörben te
álltál velem szemben.

Elér hozzád hangom innen
az északi sarkról?
Elér oda hangom innen
hol a Hold a sarló?
Miattad ez lettem lásd:
rózsákat pazarló.

Szívemre hull Isten egyik
vöröses ősz fürtje.
Tán ott leszek egyszer veled
rózsaszirmon ülve,
de most e távolság nekem:
rózsa... Rózsatövis.
Húzd a szirmom magadhoz Uram,
ahogy húztad őt is!

Szólj Istennek, ha van,
lelkem testemben egy kósza
vándor, aki téged keres
Te lángoló Rózsa!

Bár nem hiszek én angyalban
se szentekben se másban,
de hinnék bennük
(nem azért hogy örökkön
éljek, hanem azért),
hogy arcod egyszer lássam.

Hiába nincs is már régóta tél
most belesüpped alvó arcomba,
s emlékeztet, hogy volt ősz.
Ősz, amikor elmentél.

Szemem nem lángol. Megfagyott
könny hull belőle már csak.
Tavaszhoz imádkozó
szempillákról lógó jégcsapok.

Tenyerem ráncai kis utcák,
miken a hideg végigszalad üvöltve
s az omladozó falakról vissza-
verődik egy lágy hazugság,

hogy hamarost mindenhol virág
árad majd, s a nyálkás bábokból
színes lepkék lesznek,
s vidáman kacag majd a világ.

Az én szívemben most a tiszta ősz
hegedül, mint síró vonósnégyes.
Daluk emlékeztet: tél lesz.
Tél, amikor visszajössz.
 

Az emberek, mint bús, őszi tölgyek
állnak a metrón. Belül percenként
kivirágoznak, majd újra eldőlnek.

Az emberek, mint hangok egy kottában
állnak a metrón. Belül percenként
mélyek és magasak furcsa váltakozása
lesz úrrá rajtuk.

Az emberek, mint kifogyott tollak
állnak a metrón. Belül percenként
kipróbálják magukat, hogy működnek-e
s közben a papíron áthatolnak.

Az emberek, mint realista képek
állnak a metrón. Belül percenként
ugrani próbálnak, de vissza esnek e
naiv felvetések.

Az emberek, mint fénylő csillagok
állnak a metrón. Belül percenként
kialszanak, majd megint mind ragyog.

Az emberek, mint örökké múló percek
állnak a metrón. S belül percenként
úgy érzem, belőlük egyet visszaszerzek.

Az emberek, mint a metrón álló emberek
állnak a metrón.

Ha csukott szemmel járok
csak az igazat láthatom,
különben csak magam áltatom,
hogy a földből kinő egy árok.

Ha befogom fülem nem hallom
a hazugságok halkan haladó
hadait. Visszhangzik a falakon
léptük. Magam süketnek vallom.

A katonák árnyékát: az egyenest
a hang és a kép a valóból kiveti.
Boldog csak az lehet teljesen

ki hallását, látását pihenteti,
Hisz nyitott füllel s szemmel sem
ismerhet meg igazán senkit.

A hidegben lebegő lehelet látszik.
Az élet, mint végtelen sóhaj száll.
Kopasz fejeken egy utolsó hajszál,
mi ott marad majd a hűvös halálig
s utána is. Fagyos fikciók énekelnek
éjjel. A szájakból ki-ki nézelődnek
félénk füstfelhők, fel ne ébreszd őket.
A nyugodt éjszaka ölében alszanak.
Az abszurd alkony a városra hull
s vacog az utcákon kiskabátban,
miből meddőn lóg ki pár csonka ujj.
Belekapaszkodik a friss halálba
s közben barna bársonyba fúl.
A sóhajok a szájakba visszamásznak.

Eljött az idő, hogy visszafelé múljon.

Szavak, amik kezdenek.
Ajtót nyitnak félénken.
Szavak, halott halk halak
ficánkolnak élénken.

Szavak, mik a lámpafénynél
is reszketve alszanak.
Szavak, miket nem ért senki
csak tudják: jól hangzanak.

Szavak, törött üvegpalack
alján fontos üzenet.
Szavak, cigarettákból az
áradó kis füstjelek.

Szavak, nehéz vas-szavak a
vállainkon pihennek.
Szavak, könnyű tollszavak,
örömkönny a szívekben.

Szavak, az éj sötétjében
kis szentjánosbogarak.
Szavak, ami ott se volt az
örökké már ott marad.
 
Szavak, a tél bús derekán,
mikor még a szív is fagy.
Szavak, mik minden tavasszal
újra-újra kinyílnak.

Szavak, özvegy asszonyokkal
állandóan szemezők.
Szavak, házas hölgyeknek a
késő-őszi szeretők.

Szavak, örök égő fáklyák,
miket a szél erre küld,
de nagy részük az őszi hi-
degben gyorsan elrepül.

Szavak, szavak messze, távol
sohasem elérhetők.
Szavak, talán túl közel is:
táncolnak a szem előtt.

Szavak, szolid salsát járnak,
szelíd tükörtermekben.  
Szenvedélyes szó-keringő
lángoló, vad kertekben.

Szavak, szavak éles pengék:
Eret vágó gyilkosok.
Szavak, posztó-pocsolyák mik-
ben ősszel a szív tocsog.

Szavak, különböző mind, de
mind bú s öröm cégére.
Szavak, szavak, szavak, maradt-
nak csak majd a végére.
 

Ma egy kicsit csonka a hold.
       Ma egy kicsit előbb alszik a nap.
Ma egy kicsit a park boldogabb volt.
       Ma nem kicsit vagyok magam alatt.

Ma egy kicsit kiöntöttek a folyók.
       Ma egy kicsit a nap megölte a fagyot.
Ma egy kicsit többet tojtak a tojók.
       Ma egy kicsit élőbb minden halott.

Ma egy kicsit tágabb minden szoros.
       Ma egy kicsit szűkebbek a kiskapuk.
Ma kivon, de ez nem oszt, nem szoroz.
       Ma egy kicsit az Ősz a fákra visszafut.

Ma egy kicsit gyorsabb a toll-túra.
       Ma egy kicsit hangosabb a csend.
Ma egy kicsit azért boldog a tortúra.
       Ma egy kicsit lent van, mi máskor fent.

Ma egy kicsit melankólikus a madarak
       édes éneke. Ma kicsit öreg az, mi fiatal.
Ma egy kicsit kevés a levél a fa alatt.
       Ma egy kicsit azért szerényebb a diadal.

Ma egy kicsit a betűk is élesebbek.
       Ma egy kicsit minden feketén világít.
Ma egy kicsit minden sor értelmetlen.
       Ma egy kicsit a napfény nem cikázik.

Ma egy kicsit talán mindenki jobban él.
       Ma egy kicsit alul van minden felkar.
Ma egy kicsit áprilisi a tarka tél,
       de ma egy kicsit magában mindenki meghal.

Úgy reszketnek a parkban a fák
mint kivégzésre váró kopasz zsidók.
Előttük ősz fegyveres áll,
A láger néma.

Végtagjaikat a lágy szél rázza.
Lágy szél. Lágy szél: a félelem.
Lassan beletörődnek a halálba.
A láger néma.

Egymásra néznek, amint szemükben
a szenvedés lángjából csak szikra marad.
Merengőn saját árnyukra vetülnek.
A láger néma.

Hideg rázza a korhadt kérgüket,
levetkőztették őket a halál előtt.
A megnyugvás szívükön fehér lóként üget.
A láger néma.

Túl nagy a csend. A hold most lángoló
pilácsként sír a sötét űrben.
A csillagok is sírnak, kiönt minden folyó.
A láger néma.

Vihar támad, s a lövés-morajba
beleremegnek a fák, mielőtt véresen esnek
a fagyott földre, a téli talajra.
A láger
újra,
még mindig
s örökké
néma.

Hideg szellő szalad végig az utcán,
ahogy a magányos házakra tél vetül.
A nap még lenéz sokatmondón, furcsán,
de már csak egy halott D betű,

ahogy félbevágja egy betontömb teteje.
Egy fa ráncait simogatja korhadt kezével,
a leveleket mér régen elfeledte,
mikor a fagy feneketlen szemébe nézett.

Az üres utcákban némaság üvölt
s visszhangozzák a semmit. Kaján
vigyorral néz a lámpa magára a pocsolyában,
ami egy hanyag tükör.

Nem maradt semmi a természet svédasztalán,
a Tél éhes, szeme lángol. Dühös,
mert alig volt Ősz, s ami volt is,
annyira az se volt az talán.

Tavasz: Te a természet vastag sála,
Tavasz: Eljön, s a szíveket újra retusálja.

Tavasz: Három hónapig várt harmadik nap,
az édes forralt bor, ha a tél ajkunkra fagy.

Tavasz: Dörgő petárda, a fagyot robbantó
Pár megszépült emlék szívünkben: olvadt hó.

Tavasz: Az első előmerészkedő cinege,
mely édes éneke begerjeszti a színeket.

Tavasz: Te tarka! Szürkéknek vétózó.
Boldog szenvedés, ha belül még tél tombol.

Tavasz: Nyíló virág a kihalt sziklakertben.
Vidám vagyok ha jössz, s ha itt hagysz engem.

Tavasz: Forró csók egy vágyott szeretőtől,
úgy öltözteted a tájat, hogy előttem levetkőzől.

Tavasz: A Nyár vár téged, te sprintelsz nevetve.
Tavasz: Boldogságot hazudsz a szemekbe!

Magasan száll egy sirály,
gyengéden ölelik a viharfelhők.
Alatta több száz kihalt erdő,
s néha mező, mi oly sivár.

A kecses, hó-madár szárnya
izgatottan verdes, akár szíve.
S még egyszer feltűnik színe,
mielőtt az ég magába zárja.

Felette fekete fellegek. Vár
egy lángra, mi szemében szétszakad.
Megtépték a tollait már

e fekete felhőkből ömlő szavak,
mert bármilyen magasan száll,
árnyéka mindig a földhöz ragad.

Drága Jenő!

Hallasz Te még engem?
Gyűlnek már a felhők
s háborog a tenger.
Elveszett V A L A M I,
tán nem is tudjuk pontosan mi,
csak a közelgő orkánt hallani.

Látsz Te még engem?
Látod, ahogy az omladozó
sírt ásom
visszafojtva sírásom?
Pilácsod a kezemben,
de már halovány a fénye.
Lassan ezt is elvesztem.

Hallj és láss! Szükségem
van rád. Túl kell látnom a
feketéken,
fehéreken. Segíts
látni a szürkéket,
mert M I N D E N elveszett,
s mi maradt? Csak egy
távolodó orkán,
mi elakad a feladó torkán.

Láss! Hallj!
Drága Jenő!

A Deák tér ma üres.
A földből kinő a csend
s termése cseppekben
hullik a fűre.
Dérként ölel itt lent

a fagyos földön, ahol ülök.
A hidegtől magamból kifordulva
a részeg utcalámpákra
vetülök.
s közben az utak is lágy csendbe
borulnak,
oly boldoggá teszi őket ez
a magányos tortúra.

Roskadozik felettem minden ág
s mikor nem bírják tovább
leszakad a némaság.

A sikátorokban síró mentőautók
visítanak. Nevet a hó a szirénákon.
A tél, ez az unott utazó
kinyitja ma szívét. Táncol

Pest fölött. A játszóterek
ürességgel telnek meg. A hinták
magányukban maguktól lengnek.
Egy padon bunkó-formájú szivart
gyújt Szindbád.

A fák lágyan susogják a halált,
melyet senki sem érthet, mégis
érti mindenki. A Tél még talál
egy fehér virágot, egy múló fétist.

A színek beton szárnyakon lebegnek
az utazó éhenkórász őket felfalja.
A sikátorban semmi sem maradt már,
csak a szirénák távolodó hangja

Háború ez, mint az élet.
Minden betű egy szalutáló katona
s a sorok tüze szüntelen éget.
Ha földre hull a vak botja

a kutya sem ugat már.
Némán üvöltő fegyverek ropognak
s lepusztult e negatív táj,
melyen cizellált testek romokba

hullnak. Egyszer majd újra
sütni fog a nap e tájra
s a szellő a változást fújja

akkor. Új virágok nyílnak a fákra,
új lesz a szőlő, új a búza.
Egy akaró ember a Tavaszt várja.
 

Cizellált ágak hullnak a hóba,
ahogy Pest utcáin végigszalad
az utolsó, magára hagyott hónap.

A halál hahotázva követi,
a házakban a lámpák, mint fáradt
szemek gyúlnak. A december végiggörgeti

a fájdalmat a Duna partján.
A jégtömbök egymást tartják.

Fehér bundája szakadozik.
Az emberek korcsolyával lábukon
csúszkálnak a szavakon. Itt

Pesten parányi pilácsokat
gyújtanak a szakadozó felhők.
A december a parkba kilátogat
egyedül

s a fülekbe súgja rátartin:
"Akarsz-e velem játszani?
Még egyszer utoljára?"

Késő-ősz van. A folyó vizén
jégdarabok úszkálnak.
Bús dalt dúdol egy szirén
s az emlékek kis gúlákban

terülnek el a felszínén
a folyónak. A sodrás sebesen
viszi őket. Az eső szitál, én
a parton állok sebesen.

Meztelen vagyok, csupaszon ott
állok, hol amnéziások halásznak.
a szirén elnyeli a szót.

Körülöttem halál van.
Az örvény magába folyt.
S belefúlok Léthé tavába.

GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS.
Ezt mondja folyamatosan a TV, a Rádió.
Ma az a furcsa illúzióm támadt, hogy
esik a hó.
Úgy gondolom, hogy a hó azért nem esik
itt, mert undorodik ettől az országtól.
ÉN NEM VAGYOK MAGYAR KÖLTŐ.
ÉN NEM VAGYOK MAGYAR.
ÉN NEM VAGYOK KÖLTŐ.
Szavaim ezek a fehér hópelyhek, melyek
félnek egy olyan tájra esni,
ahol a szél is panaszt sugall.
Elvadult tájon olvadnak a sorok.
Ez a MAGYAR UGAR.

Megy a szürke alak.
Szeme könnyben forog és
lassan árad mint a patak.
Keres valamit,
vagy valakit.

A nevét üvölti folyton,
mit üres utcák visszhangoznak.
Csak valaki szóljon
hogy hiába keresi
azt a valamit,
vagy valakit.

Feje fáj, s lába reszket.
A tegnapja egy üres fa.
Emlékszik: apja almát evett,
de másra már nem.
Csak arra, hogy
keres valamit,
vagy valakit.

Kezére néz, mi vörösen lángol.
Szemében a fény összeomlik.
Felismerés csöpög az őszi fákról
s az üres utcákból a
visszhang örökkön szól:
Ábel...Ábel...Ábel...
 

Már egy órája turkálok
a zsebemben, s keresek
valamit. Keresem, de nem
találok se sokat, se keveset.

Ujjaimhoz ez-az hozzáér:
egy-egy hideg tárgy s néha
megszúr valami. Valami forró.
Nincsenek is ujjaim. Kezem béna.

Hirtelen leszakad.
Leszakad a zseb, s sebesen
hull a földre a tartalma.
Csak az nem, amit kerestem.

Lefújom a tárgyakról a földi port,
de AZ örökre elveszett.
Mit is kerestem?
Már azt sem tudom mi volt.
 

Nevess. Tavasz volt.
Verssorok nyíltak a szívekben.
Nevess. Tavasz volt.
Most minden, minden színtelen.

Nevess. Nyár volt.
A verssorok szüntelen sütöttek.
Nevess. Nyár volt.
Most már a jéghideg tűz ölel.

Nevess. Ősz volt.
Verssorok zuhantak sikítva a fákról.
Nevess. Ősz volt.
Már nincs meleg szellő. Fázol.

Nevess. Tél Van.
Minden verssor megfagyott.
Tél van. Ne vess meg,
ha fehér virágok közt meghalok.

Te hazudsz nekem?
Te azt hazudod, hogy tudod
semmi sem igaz abból amit mondok.
Fogalmad sincs róla, hogy minden szó igaz.

Eljöttél hát végül.
Üdvözlégy a városban,
hol szendén szépül
most az üresség számomra.

Eljöttél. Itt maradsz
a fényeket megszűrve.
A lehulló színfalak
mögött minden szürke.

Minden élő sírba botlik,
a természet húzza övét.
Végül nem tudja visszatolni
Az ősz Sziszifusz kövét.

Eljöttél. Bár késtél,
de most mindenki téged
figyel. Ahogyan beléptél
az vidámságnak vége.

Eljöttél hát végül.
Tíz hónap után eljöttél
s most múló öröm szépül
veled, Te megtört Tél.