Nézni a gyertyát, ahogy lángra kap..
Kutyák kétségbeesett csaholását
hallgatni a csöndes éjben.
Megolvasztani a jégkását.
A fákat lesni a tél végén, és
várni az első rügyeket rajtuk
vacogva. Majd ősszel ugyanannak
a fának lehulló leveleit halljuk.
Leírni a mosolyod, s leírni a könnyed,
lefesteni örömöd, lerajzolni bánatod.
Örökbe fogadni a tűnt kölyök-
emlékeket, mint megtépett állatot.
A világot nézni a reluxa résein:
a dombon elhaladó kóbor-birkát,
s a szenes fekete juhászkutya riadt
rohanását magamon érezni.
Bámulni a vérző eget a teraszon,
mikor a nap álmosan észleli,
már megint túl sok volt az esti daedalon.
Egy kis éjszakát csöppenteni beléd,
s hallgatni az ólban alvó kutyákat.
Nézni a gyertyát, ahogy leég.

Utcalámpák félálomban.
Alig-alig látszó alak
sétál alattuk. Vagy bennük.
Fején fekete kalap.

Cipőjének kopogása
a szén falakon pattog.
A reflektorokat betörik.
Talán mind rég halott.

Az út előtte végtelen,
vagy láthatatlan. Várja,
hogy elérje a kopogás.
Visszafut a járda

a semmibe. Megáll a
kontúr. Sánta kutya végleg
a félbeszakadt alakja.
Kialszanak a fények.

A sötétbe bukik. Már
nem látszik, hogy áll-e?
Félsikerrel kivitelezett
salto morale.

A városra, mint felrázott kólás üvegből
ömlik a feketeség és a pezsgés. Szénsavas.
Az utcákon kézen fogva lép a szürke hő,
s a zaj. Amolyan félrenyelt félszavak
szűrődnek a metróból a Bajcsyra.
A busz, mint a tavasz száguld végig a bel-
városon, útját egy zöldhullám írja.
A magas fák újszülöttek. Lombjuk hajcsíra.
Jéger...350 Forint... A kocsmák dúdolnak.
Előttük szürkék, és üresek a kontúrok.
A fények életre kelnek a túloldalt.
Én itt Budán a buszon megint vakon túrok
a táskámban egy cseppnyi csendért.
Most már a csillogó betonban is ás a
tavasz, mi hízik. Mellettem pont, hogy elfér.
Egy magányos gyerek mása:
Egy szivárvány ingű kis mosolygó árva.
A reflektorok tudatlanul a semmibe mennek.
Kifordulok magamból. Így sincs értelme ennek.
Megint a Raktár utcán. Megint csatlakozást várva
a Bajcsy, a Jéger és a tavasz helyett.

...és akkor, ott megintt megláttalak.
Ismertelek valahonnan, régről.
Egy sima kézfej, egy puha alak.
Vacogni kezdtem a melegségtől,

mit bús barna szemed árasztott.
Rám néztél, mintha ajtót nyitnál,
s bent egy fekete-fehér szoba
csak, mégis vonzó álmos színpár.

Egyet előre léptem. Hátra
kettőt. Felismertél. Elfordultál.
Tán azért, hogy kicsit kéresd
magad, mint most éjjel a párna,

mikor már a mentális, és fizikális
fáradtságtól nem látok (mást,
csak téged, ahogy átöleled a
messzeséget). Végül vallomást

tettek szemeid. Újra, s újra
oda-oda pillantottál, de én
elfordítottam az arcom. Féltem:
A szemkontaktusunk peremén

lenéztem. Túl nagy volt a vágy
szakadéka. Nincs más: Én és Ő
gondoltam. Szemem becsukva
gyorsan elrugaszkodtam. Késő.

Úgy ültél ott, mintha a lelked
lenne eltörött testem képmása.
A HÉV-en láttam a boldogságot:
Lágy volt, szőke. Kb. fél mázsa.

Harminc év körüli szegény,
szakállas ül a Szentlélek téren.
A magány, s társai korhadt
teste csillog a szemén.
Kéreget egy kannás borért,
de már szebb életért nem.

Sikít a tél. Az elsöpört hó
a járda mentén fekszik, akár
igényesen húzott kokain csíkok.
A félig befagyott fehér folyó
félénken, szégyenlősen csorog,
mint ki maga alá oda piszkított.

Minden oly lassú. A szenvedés
is. Az Úr se akarja, hogy forogjon
a föld. A templom keresztje,
a beton, a buszok menetrendje, és
az Árpád híd, az újságos, s
minden arc, akár a hó: monokróm.

Késő délután, vagy kora este.
Az idő feloldódott, mint egy Eurovit
pezsgőtabletta. Míg egy lázas
szakáll a meleg takarót kereste,
alattam a busz elindult, de nem
arra, amerre legutóbb vitt.

Az Ikarus rezgése ringat, karol,
de a vékony párán át úgy látom:
Elhurcolnak egy hajléktalant
A Szentlélek téri olajfák alól.
Tizenketten még ma éjjel
megfagynak az utcákon.

Sűrűn áthúzott kezdősor.

Sánta bevezetés a témába.

A főgondolat, az ihletadó

Körülbelül a fogantatás pillanatában

létrejövő formai, tartalmi

megfogalmazása.

Egy félresikerült konklúzió,

vagy elrontott végkifejlet.

Egy jól hangzó lezárás.

A múltból mára tán nem marad más,
csak mély merülés, mi pusztán ok
a magányra. Minden óra kalapács,
s a napok fehér musztángok.

Lábuk mögött mély az árok,
s benne a negatív szárnyú atom.
Én Dopplerként a jelenben állok
és a mélyülő nyerítést hallgatom.

Tegnap éjjel a Berlin-Budapest expresszen elolvastam egy
taget
"Long live Hitler"...Valahogy így szólt, ha jól emlékszem.
Német, vagy magyar írhatta Mindegy
Most hazatérve a pályaudvaron a peronon nagyapám kinek két testvérét németek ölték meg a világháborúban mosolyogva
integet

Lelankadt vagy. Előttem ülsz.
Arcod gyötört, ráncos. Hajad
kihullott. Sűrű szempilláid alatt
fájdalom csillog. Berepülsz

a városba az ifjú tavasz halk
szavával, s körbenézel.
Az esztendőkkel penészedsz.
Szemedben az ihlet kihalt.

Ellep az utcán a zaj, a füst,
így a várost némán itt hagyod.
Mi várjuk, hogy harangod üsd.

A szmogban már nem hallod,
hogy néhányan utánad üvöltjük:
"Boldog születésnapot!"

Ültünk. Te, s én maradtunk.
Vállamon hevertél álmodva,
hogy valahol a távolban,
bolyong az idő céltalanul

a görnyedező hegyek között.
A völgyekben szállt a sóhaj,
s madarak kontúrja olvadt
az égen, majd összeütközött.

Minden szavam kulcslyuk,
Bennünk vér lett a szálka már,
tán az is volt, mikor szúrtuk.

Elolvadt az a pár madár.
Azóta is itt ülünk. Tudjuk,
az idő egyszer ránk talál.

A fák lombjai sötét árnyak. Amolyan
   süketnéma társak. 
Nyugodt minden, kivéve az álmából
   ébredő szél sikítása,  

s a félbeszakadt hold most mélyen
  belemerül e sikolyba.
Egymásra görgeti a köveket a Duna,
  mintha tüzet csiholna.

Szende arcán a szem a hold, és
  a hullámok mosolyok,
s a pára, mint mély-kék pipájából
  kiömlő füst gomolyog.

A szavára várok itt a kövek között,
  kinyitja most száját végre.
s megvilágítja bársony hangját a
  csillagok reflektorfénye.

A Duna morajló, magából induló,
  magába ömlő tézis,
de mostanra már a fákkal együtt
  végre néma a szél is.
 

Taszítás

Taszíts el önkívületi állapotban
vagy hagyd, hogy álljunk
egymással szembe. Nézz, s
értsd meg: mosolyod miatt
gravitálunk!

Tudom... Mások vagyunk,
tán két féktelen ellenpólus,
két mágnes. Így vonzol
engem akaratlan! Mint
szürke mókus

mászom rajtad, s csodállak:
Odúid, lassan foszló kérged,
két kecses ágad, gyökereid.
Feléd ugrom hátat fordítva
a szembeszélnek.

A magok közt már mély téli
álmot aludt a szívem.
Lehetnél menedék-fám, hisz
most végleg feléd gravitálok.
Ne taszíts el!
 

Ha elmész, türelmetlenül kopog
  a tél. Vándormadár vagy?
Ujjbegyeim féktelen csapódnak
  szobám fehér falára.

Ha elmész, zavart agyamban
  kopogni kezd egy távíró,
és lábaim céltalanok, mintha
  megszűnne a gravitáció.

Ha elmész, minden üres kicsit
  még inkább üres lesz.
Fejem zúgása akkor odasimul
  az érdes ablaküveghez.

Ha elmész, lépteid lágy hangját
  fülemet földre hajtva hallom.
A szívem magánya mélyen zuhan
  s összetörik a padlón.

Ha elmész, arra vágyom csak,
  hogy ott jobban szeress,
mert kívül, belül minden részem
  a térben téged keres.

Szemem komfortos szállása
lett falfehér arcod beszippantó
bája. Titkok fénylenek benne,
mint kertes házak mállása

után a vakító, gyönyörű üresség.
Szemeid: két őszi levél, s
felettük hajad: a felkelő nap.
Néma vonzalmad a végtelen ég.

Mosolyod... mosoly... mos...
Fogalomtáram üres katlan,
hogyha mosolyod rám vetíted.
Én a sziklakertben kő vagyok most,

s egy másik kőtől elszakadva,
most már végleg gördülök feléd.
A vágyam, hogy mint érdes sziklán
rajtad talán fennakadjak.

A lövészárokban most gyenge
testek félholtan fekszenek.
Az égre nemrég vér fröccsent,
majd lassan sikító este lett.
Egy gyertya csonkja kitartásuk,
s egyre rövidül a kanóc,
ha találkozik pillantásuk.

Izzadnak, mint áradó folyók
S megsebzett fejük fölött
a korok hullámai csapnak át.
Egy tábornok könnyes szemmel
nézi bíbor-födte csapatát,
mint ki önnön sorsával megütközött.

Kezükben száradnak a véres
puskák. Hiába dőlnek egymásra,
mint dominók: a tehetetlen testek
a földbe zuhannak, hogy
se ember, se Isten ne lássa.

Két ütközet közt vegetálnak,
lábuk csupasz, az ugar érdes.
Mindegyikük belefáradt,
hogy az új töltény reménye kétes.

Kezükben a szétfoszló semmi,
szívükben pedig feledés lett.
Szemük nem lát mást többé tán:
csak földre hulló véres verejtéket.

A világ megszűnt, vagy nem forgott.
Most földön kúsznak egymás felé
újra, mint megtört, fekete pókok.

Ajkuk akad, ritkán ad hangot már ki.
Ezek a megtört bikák a kor katonái.

Mi vagyunk a kor katonái...ELŐRE!!!

Harminc éves vagyok
a városligetben sétálok
s egy fát keresek melyhez
ifjú-gimnazista koromba úgy
simultam mint egy születést
váró embrió ősz volt
a fa a szél dúdolt az
édes eső után egy balladát
mintha most is hallanám
a szelet és látnám a magas
szivárvány tölgy visszafogott
de annál őszintébb mosolyát
s dús hajamon érezném lehulló
nemes bíbor leveleit s hallanám
a távolodó horizontba merülő
madarak duettjét a széllel és
arcomon nyílna a nyugodt nap
fénye sárga virágokban!

Tizennyolc éves voltam
és nem sejtettem hogy a
fém ballada nem a szél szép
éneke volt hanem a síró vasak
csörömpölésének üvöltése ott
a szívemben virág nyílt akkor
az ősz meleg fánál most pedig egy
betongyár beton gyökerei nyúlnak
mélyen a földbe és örökre
elrepülő madarak kontúrját
mossa szét a horizont még
utoljára félkopasz fejemre ömlik
az ereszekben síró fekete víz mint
a gyár olvadó arcán csorgó
keserű könnyek s távolodik az
ének míg végül majd a láthatár
feloldja magában.

Harminc éves vagyok és
tenyeremben rozsdás
szúró szögeket érzek az ősz
fa emléke a kereszt
én markolom
ő elereszt.

A jelzőlámpák villognak
konstansan, sárgán,
mint kicsi, kerek lézernapok.
A fényüktől eltörik a
színes márvány.
Egy fekete felhőt, mint kézzel varrott

pamut pulóvert húz az ég
magára, mi mellszőrét a csillagokat
eltakarja, s csak falfehér feje
a hold látszik.
Sugarai potyognak, mint vakolat

egy foszló ház faláról.
Pont elém esik egy darab.
Egy fekete fa rálóg,
de úgyis örökmécses marad.

Az utcalámpa is alszik,
s a fény, mint nyál csorog
belőle. A játszótér üres hintái
közt ácsorog
e magányos, fekete fa.

A szél szava szól.
Dalol a magányon túlról,
vagy a búról talán.
Egy levél araszol
a kerítés innenső, s tán
több százezer a túloldalán.

A téren vöröslő betonszobrok:
arcukban alszik, vagy bujkál a pír.
Az utcai kukák zöld bokrok,
s virágzik bennük az újságpapír.

A széllel szendén szálló színes
zacskók csak
virágok korai, gyenge szirmai.
Tavaszi záporból
ottmaradt tócsa:
egy felborult sörös doboz.

Vakond túrás a Batthyány téri
dinamikus aluljáró.
Egy fakopáncs odú:
a fémoszlopokban mély és vastag
lyuk tátong,
s dőrén dülöngélnek,
mint az orkánban
táncoló tavaszi tölgyek.
Tarka rövid ruhákba reteszelt hölgyek:
a rét virágai.

A hold hatalmas villanykörte.
A villamosok kattogása
olyan, mint mikor korhadt ágak
a becsapódás előtt
összetörnek.

A Duna csendben csordogál,
mint benzin egy tarka Trabantban-
A város ráncolja homlokát,
mert rájött, hogy tavasz van.

I.

Március van. Szögek repkednek.
Megmerevedett koppanások.
Zörögve alszik az avarban egy
kalapács. Két kézzel hóban ások.

II.

Március van. Üvöltve forog a fagyban
egy kalap, s egy szakadt cipő.
Sóhajok alszanak. Utolsó sóhajok.
Rájuk már nem maradt idő.

Az ősz ömlő, alvadó vér
egy nyílt sebből. Lassan szárad,
s míg a karomon végig ér
bíborra festi a szőrszál-fákat.

I.

Minden fa rügyeit dobálja.
Magamba szívom a cinegék dalát,
mint egy hatalmas, virágzó dobhártya.

A gardróbban alszik egy télikabát.
Zöld-sárga-kék trikolor kokárda
a mező. A tavasz szétszórja szagát.

II.

Az emberek most az utcákra ömlenek,
akár a sebesen áradó patakok.
A táj teljesen szende szőke lett,

mint egy ifjú bikát váró ősz matador.
Én még egy darab bú, egy szörnyeteg
után az üres zsebemben matatok.

(De hiába)


III.

A napsugár, mint vékony melír
fekszik a fűszálakra mosolyogva.
A természet reneszánsza verseket ír

a szemekbe. Az éjek sem komorodnak.
Eme intenzív reinkarnáció: arcodon pír,
amibe némán osonok ma.
 

Borzasztó békés a Duna-part ma.
A vérző horizont, mint végtelen
mosoly csillog. Nem vezetnek utak arra.
A jeges víz tisztán csobog ereimben.

Egy napsugár, mint haldokló csuka
ficánkol még, s közben egy másik
a fűszálakra borul, mint fehér csuklya.

A földben most már a tavasz ás itt,
a nap pedig végre lecsukja
szemét, ahogy a táj még egyszer ásít.

Egy cseresznyét tépek a fáról.
Beleharapok,
de nem érett.
Hideg van. Én fázom, te fázol.
Fekete felhők fekszenek fölénk,
mint téli álmukra készülő
denevérek.
 

A fák fekete árnyékai most,
mint buja, meztelen szüzek
vonaglanak. A pislogó nap tüzet
rak arcomon. A járdán a kosz

alszik. Egy magányos, piros tűzcsap
körbenéz, mintha az úttesten
akarna átszaladni. Én úgy festem
az utcát a lapra, ahogy egy fűzfa

egy szűz lány haját kontúrozza.
Fölbugyog a fapadok álma:
Támlájukon dalok csókolóznak.

Az idő, s tér vigyázzban áll ma.
A sok magas lány még kopasz,
de a tavasz már válluk rázza.
 

 Téglák a falban.      Mélyen alszanak,
 lassan olvadnak,     s egyre átölelik
    e szivárványos        defibrillátort: Az
erősödő léptű,        rohanó tavaszt.

  Haldoklik a bú,       s agonizál a tél.
 Az utolsó pely        heket még csendben
kiköpi magából.      Emlékszem tavaly
   ilyenkor te is          még sálat vettél.

 Most meleg van.     Az elsőként nyíló
virágok gyenge,     leszakadt szirmai
      a forró aszfalton     táncolnak. Szemed:
az arcod konstans,     fehér telén: színfolt.

 Földre zuhan a       napsugár, s szerte
      kúszik hirtelen.       Tavaly itt sétáltam,
     mikor megláttalak    s most: a kopár, üres
  utcán a magány     jön velem szembe,

      a hazug tavasszal.  Jön már, s szétvág
a lágy leveleivel.      Emlékek folynak
          belőlem: hulló         hópelyhek. Ott jössz
      te egy sálban,         s a falban a téglák.