Tenger vagy, hol vágyam hajó.
Szakadt vitorlám foltozza szemed:
a mélykék víz, mely úgy szeret.
Nem fújnak erre bús szelek,

így nem mozgok. Süllyedek. Néma
vagyok. Karjaid fehér kövek
a fenéken. Harmonikus közeg,
mire éjjel a hold karéja

mosolygó ajakként vetül rá.
A tenger még sima. Alszol talán?
Hajóm is fekszik az oldalán,
a motor is már lehűlt tán.

Az én szívem a part, hova
a múltat hordják a hullámok ma.
Könnyedén szállok tőled tova
e csodás, fuldokló mély álomba.

Vágyad tomboló örvény, ami
lágyan, kedvesen a mélybe temet.
Kinyitom szemem, s nézlek amíg
beléd fulladok véglegesen.

 

A kutyák arcára rászáradt a magány,
mint a visító, száradó ráncok.
Nézem, hogy a nap szobám falán
erőlteti az árnyék-táncot.

Szemük beesett, a helyén egy lyuk
tátong: néma kutya-árnyak.
Az impozáns keringő végét várjuk,
ők halkan utánunk kiabálnak.

Farkuk olyan, akár egy korhadt ág,
a szél belekap néha-néha.
Ugatásuk zeng, mint a szabadság.
Szőrük széthordott széna.

A nap már bágyadt. A sötétség szól.
Hangja eltörött játék. A
téglákra szivárványként araszol
a kutyák gigászi árnyéka.

Ülök a parton.
Nézem a Dunát, ahogy
kavarognak a habok.
A csobogása most
sejtelmes sanzon.

A parton ülök.
Végre tavasz van.
Énekelnek a madarak,
s ahogy hangjuk szétesik,
én félénken fütyülök.

Ülök a parton.
A rügyeket, mint nyers szalonnákat
kezemmel: e korhadt ággal
a kialvó lángok
fölé tartom.

A parton ülök.
Magamban már látom az őszt.
Színes levelek, s a növésben 
megállt virágok közt
lecsukom a szemem,
s elszenderülök.

Kicsit minden új
itt a félig ősz parton,
hol a szakállas szél fúj.
A szembeszél űz.
Minden rügy karton,
a tavasz csak egy buja szűz.

Megszólítja a lágy szavút
a fagy, most utoljára.
Lábuk alatt: nyíló virágok
s poros út.
Itt a váltás, a
szemtelenül fiatal.
Vállán kis Jézusokkal teli
válltáska.

A tél, s tavasz utolsó tánca
markunkat égeti már.
A földben türelmetlenül vár
a természet reneszánsza.

Én az űr vagyok!
  Verseim: heves orkánok,
s erőtlen széllökések:
fodrozódnak a tengeren
a habok.

Én az ősz vagyok!
  Verseim: lehulló, lágy-
színű levelek,s fehér bárány-
felhők, mik takarják
a napot.

Én a föld vagyok!
  Verseim: művelt termőföldek,
s sikítozó földrengések:
a kettényíló táj tétlenül
dadog.

Én a tavasz vagyok!
  Verseim: nyíló, színes
virágok, s instant jégesők.
A bennünk élő napsütések
fagyok.

Minden determinált ok
leköpi a másikat.
Szüntelen, s gyarló az áhítat.
Én egy őszi űrhajó tavaszi árnyéka
vagyok.

A Duna ma valahogy
   visszafelé ömlik.
Sóhajok a szavakon:
   tavasztól az őszig.

Egy kalapács most lágyan
  átölel egy szeget,
amíg a víz magában
   feloldja az eget.

A folyó felett forog,
   repül a só.
Sok nyíló virág zokog.
   Hullámkoporsó.

A parton kopasz fa
   a magánnyal áll.
Korhadó törzsén a
   tavasz kalapál.

Budapesten végigrohan
   e zörgő, zöld szalag.
A folytonos, friss folyam
   a semmibe szalad.

Most rókákkal a szájukban
   röpködnek a hollók,
s húsunkba vájnak a részeg
   körömvágó ollók.

A horizont bennem már
   egy végtelen arasz.
A múlt egy sodródó ág,
   amin rajta maradsz.

Lágy, s meleg most az ár
   halak úsznak alatta.
Önnön sebességét már
   az idő meghaladta.

A rakparton kúszik
   fehér kövekre a sár.
A Dunán némán úszik
   egy üres mózeskosár.
 

Szétszakadtak a verseim:
nincs logika, okozat,
s nincs ok

Egymás haját tépik
a bárpultnál,
részeg motívumok.

A fehér, foszló
vakolat körbenéz
a képeken.

Önnön rímemben,
mint morgó mozaik
lassan végleg
szétesem.

Látom a szelet:
vöröslik. Jobb karjával
integet,

megmarkolom a hangját.
Bezárom a szabadba.
Hallom az eget,

                                                                                      hogy mosolyog.

A színek halvány szandálokban
szaladnak most Pesten át.
Felgyulladnak az álmokban,
majd mind megfojtja önmagát.

Öröm csöpög a sárga házak
falairól fekete pocsolyákba.
Sok madár dalolva lázad.
A bús patakok csobogása

mosollyá válik fülünkben.
A szánk néma, s nem mozog,
ahogy Pestre fekszik a szürkület.
Magamban magányt hordozok.

A Gellért-hegy: egy szürke ív.
A sötétben alszanak a színek.
Ma minden pozitívan negatív.
Tavaszi éj, életlen szike.

Az ősz tavaszodik itt bent.
Az idő géppuskával áll,
Pest megkötött kézzel. Mindent
elönt a szivárvány-halál.

A tavasz tényleg egocentrikus:
a nap fényében olvad el,
míg a tarka óra metrikus
lövésekkel tovább tüzel.

Anyám volt a magány. Apám az utálat.
Esténként dúdoltak ágyam mellett ülve.
Én szabályos, színtelen szemükre vetülve
néztem, ahogy nevetve szaladnak utánad.

Azóta: papír kezem, s toll a szívem.
Nyomukon rohanok egy erdő felé, hol
újra megölelhetem a magányt itt benn.

Erősen markolom, így eltörik a toll.
Itt vagyok végre: itt, hol közel minden,
mi érthető. Messze a valóságtól.

Settenkedve suhantál szívembe, hol
Tudtodon kívül, ágyaztam meg neked.
Egy pötty vagy a palettán, a legszínesebb folt,
Mert lemenő nap hajad, s tengerkék a szemed, mely
Láncokat ver kezemre. édes láncokat.
Egyszer majd, ha tán ágyadba látogatsz
Ráfekhetsz, s itt aludhatsz szívemben.                       

Dadog most a nap, a tenger
Is nyugtalan. takaró alatt alszik a valóság.
Álmodik, ahogy én álmodom e tengelyt:
Nevetve magamon, fekete mosollyal gondolva rád,
Alvás közben nem kívánva soha szebbet.

Fadeszkákon lépdelve egy karóval jöttem.
Köröttem megőrült az április. Szívem hideg.
Titkokat üvöltve, melyeket nem mondtam senkinek.
A sínek között írok most a Nirvána-ködben.

A boldogság énekese nem vagyok. Nem én!
A plakátok magányát dalolom csak eztán,
így eltévedt lovas leszek a halottak élén.

egy bekerített házban, mi szavaimnak mentsvár
őrzöm önnön betűim, s azok tükörképét:
e bíbor színű foltokat egy kifakult fadeszkán.

Hajad bíbor, őszi levél
egy mély-kék tenger felett lebeg,
miben olykor csillognak a ledek.
Mint vak bohóchal, úszom beléd.

Oly sima, s oly szép e víz.
Háton fekszem, a nyugalom dúdol.
Boldog vagyok a maró bútól,
hogy ismeretlen tengeren evezem.
Holnap nem látlak. Nézlek is.

Fogaid: fehér jégcsapok.
A tisztaságon túl titkokat zengnek
csendben. A nap is szenved,
hogy már csak te vakíthatsz. Néma ok

vagy a fájó örömömre. Még legyél
a kék tenger, ami fölött lebeg hajad,
e bíbor, őszi levél.

Arcomba hajolnak a kopasz füzek
ágai. A természet s én: furcsa színpár.
Bár fényesen, feketén fog tintám,
betelt már a szakadt füzet.

Az ősz talpunk alatt tipeg.
Minden, mi szűk volt most túl tág:
a semmiben vacognak a színek.

Bár az arcomba csap minden ág
kezem nem éri semelyiket,
mert túl mély ez a magasság.

A szívemből nő ki a kezem.
Közelebb húzom a horizontot.
A tér tegnap magából magányt ontott.
Én az emberekről ma megfeledkezem.

A nap most nyalogat nyelvével.
Túl sok végtelent látok itt,
s ahogy megfognék minden távolit,
a közelieket pont elvétem.

A szememben a horizont felbődül.
Hol a végtelenség ér véget
a szívem egy viharfelhőn ül.

A távoli napsugár éget,
s én most magamban legbelül
átölelem a messzeséget.

A pirkadat ráborította sörét
a városra, mi vidáman nyitogatja szemét.
Világít nagy kupacokban az utcán a szemét.
Én szobámban alszom. Itt minden sötét.

A magány, a bú és a félelem
nekem végül haszon lett.
S bár csonka szegény kis életem,

így bizonyosodunk arról meg,
hogy nem sántít az értelem,
hiába csonka a szonett.

Gyakran látlak hazafelé.
Szemedben őrzöd a csendet
mindig. Mély titkokat tartogatsz,
s közéjük tekintetem csened.
A szíved talán tar-kopasz.

Gyakran látlak hazafelé.
Szád nem mozdul, tested néma.
Szemeid egy őszi avar
levelei, mikbe beleugrok én ma
is. Bár megfulladok, nem zavar.

Gyakran látlak hazafelé.
Mindig mereven nézel ki az
ablakon. Arcodon ég a tavasz.
Tán töltény minden gondolatod,
s minden hangszálad ravasz.
(Várom, hogy tüzelj.)

Gyakran látlak hazafelé.
Hajad egy sima, iszapos tó.
A csónakom csobog benne.
Szádon fénylik a piros posztó.
Soha nem nézel velem szembe.

Gyakran látlak hazafelé.
A nyugalom tán örök maszkod,
mintha a tél arcodon álmodna.
Nehéz szemem te könnyen tartod,
mikor az utasok továbbtolnak.

Gyakran látlak hazafelé,
s olyankor fojtogat az a
gondolat, hogy milyen lenne,
ha szemedbe térhetnék egyszer haza,
hol a csendet őrzöd.

Látsz-e engem hazafelé?
A buszon olyan vagyok mint te:
a szív magánya, a magány szíve.

Kicsit túl korán vagyok
ma ébren.
Nézem, hogy a pirkadat szétfolyik
az égen.

A fákat széttépi a reggeli
szél.
A tovatűnő sötétség hozzám
beszél.

Az ablak kis résein beordít
a vihar.
A hold most, mint apró, elalvó
szivar-

vég fénylik. Az utcák üresek.
Csak pár
lámpa gyullad, amúgy minden
stagnál.

A párnák szirén éneküket most
fülembe
dúdolják. A fák még üresek.
Túl üresek.

A fehér havon minden szív
szenes.
A téglák holtan helyükön
fekszenek.

Nem mozognak, bár a hidegben
mind megroppan.
A nap most a fák fölött,
a felhők fölött
valahol magasan
felrobban.

Tél van.
Takaróm alatt félálomban
a hazug csendet magamhoz
ölelem. A szavak most

kibugyognak
a száján. A két szeme
két magányos, különálló
csillag fényévekre egymástól.

Egyedül
vagyok vele. A nap sem vetíti
már földhözragadt árnyékom.
A fagyos járdákon a tett
megcsúszik a szándékon.

A tett,
az amit az akarat partra vetett
önnön tengeréből. Takaróm
hullámzásával a csendet takarom,

mert a csend nem tett, így a
tenger nem veti ki. Kis hinta
nyikorog a játszótéren.
Tél van.
 

Semmi sem maradandó.
A maradásod sem maradandó
talán csak a folytonos
távozásod az
amikor az idő felemeli
gépfegyverét
és apró lyukakat lő a napba
majd az vérével beborítja
az egész horizontot a
felhőket szurkáló
hegyek fölött
maradok
megyek jövök
fapadok
roskadoznak a kidőlt fák
alatt és egy melankolikus
áriát zúg a szél
a kövek magukkal kacsáznak
a víz felszínén
és ez megy újra és újra
éppen ezért ez sem
maradandó.
A maradásod sem maradandó.
Semmi sem maradandó.

Téli, édes csend alszik a szemedben.
Csillagok gyúlnak ott, s hópelyhek
olvadnak. A fehér éjben csillogó termek.
Csillogó tánctermek. Belemerülök
az olvadó hóba.
Néma keringőt járunk a szemedben.
Téli, édes csend alszik a szemedben.
Szeretlek.

Elfogyott a Beer! Ó Christ! (C)ián
marad csak az igaz embernek.
Arcod valódi látványa híján
mondhatom-e hogy "szeretlek"?

Mért ne? Esténként az ágyamon
ülve mindig egy barátra vágytam,
ki előtt verseim vállalom,
S whiskyvel koccintja a
pálinkám. Na

és az élet kalapácsának szögeit
mosolyogva tűri.
Akinek megértem minden mondatát,
bár nem ismerem betűit.

Tudod te mi vagy? Kötéltáncos
vagy. Kötéltáncos vagy a függőségeid
kötelén.
Ez kötelék?

MSN-es beszélgetéseinket
az utókor úgy fogja számon tartani,
ahogy mi számon tartjuk Babits és József Attila
levelezéseit. Én József Attila vagyok.
Te Mihály. Néha fordítva.

Egy '57-es Chevyben
fegyvert nyomok a homlokodhoz.
Aztán nevetünk... Ez csak vicc...
Nem értheti senki sem...

Megfagytak mind.
Egyszer sem sütött még a nap í
gy, mégsem olvad a táj.
Fekete a fagy. Mindenki fél, vagy
attól tart, hogy hideg télben rózsát talál.
Galambok szállnak a hóba, de íg
y láthatatlanná vállnak. A
tavak befagytak, s a színes halak
a jég alatt a tavaszra várnak.
Kalapácsok, kalapok, s aranyrudak:

Megfagytak mind.
Icarusok állnak, miket a hó betemet,
nem dalolnak a múlt pacsirtái. A hóban
didergő, s rég elfeledett tetemek.

Csókot nyomott arcomra
a huszadik század szája.
Nyelvem: forgó zetor a
múlt fűszálát kaszálja.

A téli teraszra ereszek
lógnak, miken lefolyik
pár csepp -miket megfogok
s nem eresztek-
egészen a betonig.

Megcsókol, s szememben
egy apró szikra tűzzé lesz.
A korhadt feledés füvéhez
egy kis vízért mindent tűvé tesz.

A betonon híg hópelyhekké
fagy az eresz esője.
Minden csepp örök szenvedély,
miből rózsabokor nyílt,
s a szívem benőtte.

A teraszon kigombolkozik
nekem. Könnyeden kinyílik.
Az agyam sem gondolkozik.
Én magamnál tartom, s
eljuttatom sok szívig.

Tartalmatlan tartalom
tölti tele
a telet.
Megcsillan az ajkamon
egy hópehely, s vele
kis zene
érkezik.

Jégtáblákat visz a
Duna vize.
Nehezek.
A szél fújna vissza,
messze viszem
a beton keresztet.

A beton keresztet,
mi a jégtáblákra
zuhan.     (Összetörnek)
Nem eresztesz
te szép lány. Árva
futam

csak a tartalom itt.
Esik a hó.
A hó esik.
Szemed hajnalodik:
a természet gyarló
még legalább
holnap estig.

1. Születés

Síró, magukat összepiszkító
csecsemők folynak tollamból
a papírra.
A sors írja
hogy melyik szívben, hol landol
a fekete, fakó tiszta szó.

2. Tél

Természet: te szemérmetlen!
Meztelen vagy. Szakálladnak
szálai néha eltakarnak,
de takard magad szerényebben.

I. Hideg öröm

Fiatalok hógolyóznak, s elesett
gyerekek másznak nevetve a hóban.
Orrukból apró jégcsapok lógnak,
miken szüleik is nevetnek.

II. Már csak

A szemeimből jégcsapok
lógnak. Apró kéznyomok
a hóban. A tél szétcsapott
köztem. Már csak én vagyok.

3. Tavasz

Természet: megfordultál
teljesen. A fülünkbe mászol
madarak csőréből. Az orrunknál
belénk hatolsz egy rózsaszálról.

I. Idill

A verandán vígan fütyörészünk,
s nézzük a virágok nyílását estig.
Egyszerre süt a nap, s esik.
Mi érezzük:
a távoli horizonton haldokló nap
egy fontos belső részünk.

II: Pilács

Virgács a szivárvány:
szótlan szívem szivárog.
Napsugarak keringője:
silány tánc, mi sivár lán-
cokra kötve még nehezebb.
Szótlan szememben
széttörtek a pilácsok.

4. Nyár

Természet: Ledobtad sálad,
fejest ugrasz meleg éjszakákba.
Megtörlöd arcod, s parányi fehér
pattanásaid világítanak. Jó kedvet
nyalsz még a számra.

I.  Szerelem

Arcom patakja apad. Lásson
csodát a világ. Itt a pillanat:
ha szívem szár, te most a szirma vagy,
s csendben alszunk a padláson.

II. Izzadunk...

Izzadunk a galérián.
Egymáshoz tapadunk.
Én inni mennék, te mélyen alszol.
Lovak patái alattunk.
dobogják az elégiám.

5. Ősz.

Természet: milyen pirulát
vettél be?
Magadból kihányod a pirulást,
hogy visszatérj a végső
télbe.

I. Színpompa...

Vastag réteg, lehullott, színes
ruhák alatt most
megfagynak a kártevők.
Lángol a nap, s lángolnak szívek.
Kerekké teszi a lapost
színpompád a halál előtt.

II. Zuhog a magány...

Zuhog a magány, s fúj a szél.
Elfújja minden esztendőnk,
vagy elfeledteti.
A tartalmatlan tervekről
már csak a némaság beszél.

6. Halál

Szavak csíráztak a számon,
s kinyíltak ott Tavasszal.
Egy napsugár emléke maradt
csak a Nyárból.
Az Ősz egy padon marasztal,
lángokban látom a kék eget.
Nem fagytam meg Télen sem,
de élnem kell az életet,
hogy a végét érthessem.