Hallom az esőt. Csörömpöl, mint a vas
a leveleken, mik megrogynak alatta.
A tavasz reszketve bújik a falakba.
Magányára marad megint az avas.

Sűrű esőcseppek fedik be a lámpát.
Valahol messze tombol Zeusz. Míg
a betonon egy-egy pocsolya elúszik
a csatornafedelek a fulladást várják.

Hirtelen mindenre némaság csorog.
Félálomban lassabban ver a szív.
Az ablakon benéz a meggyfa. Ácsorog

s egy ággal elnyúl az ázott teraszig.
Egy bicikli kerék a tócsában csobog.
Az eső is eláll. Zeusz is elalszik.

Itt fekszünk. Folyton egymáson.
Az ablakok mind zárva
nehogy a meggyfa belásson.
Számra olvasztott száddal.

A TV csak, mi fénylik még.
Hangja a kopogással
összeolvad, s félig szép
muzsikát komponálnak.

Te lettél a meleg ágyam:
takaróm, és párnám is.
Amúgy mindig erre vágytam,
hogy magadra átállíts

s én is zengjek harmóniát
az eső lágy zajával,
hogy féltett kincsként add majd át
magad egy-két szabállyal.

Lehunyjuk szemünk, de tudjuk
egymásról: ébren vagyunk.
A szem úgyis apró kulcslyuk
miben ezt-azt elhagyunk.

Minden alszik. Csak te meg én
hallgatjuk a csend dalát
az álmaink legtetején.
Éjfél múlt. Ez szerda már.

Szíved bicskaként megbontom.
Szakadozva elhalkul
az eső, e gyors metronóm.
Lassan mi is elalszunk.

Belőled magamba pár bútort áthozok.
Némelyik szétesik. Csináld magad
módra szerelem őket. Árbócok
a függönyök. Eszembe jut: imádtalak,
mikor nálad - akkor a még az összeszerelt -
kanapén feküdtünk, s azt dadogtam,
hogy holnap az új lakásban körbe megyek.
Most itt áll a gangon darabokban
az a kanapé. Mi még nem esnénk szét.
Üresen is megteszi a nappali tán,
csak legyen benne pár jó esténk. Szép
voltál. Az is vagy. Gargalizálj
nyelvemmel, akár itt a gangon.
Feküdjünk most rá törött íróasztalra.
Neked adok mindent. Vidd a hangom!
Hallgasd, amint tiédet magasztalja!
Nézzünk körbe. Nézd a jövőnk!
Olyan meghitt családifészek-szerű.
Üresen is. Ott egy kép a nagyszüleimről.
Egyszer mi is fényképek leszünk.
Hallgasd a neszeket! Ez csöpögés volt?
A lépcsőházban csatorna csöpögést hallani.
Tudtuk mindketten, hogy költözéskor
elkerülhetetlenül majd elveszik valami.
Bennem csak te, s benned csak én,
a korhadásban csak az ősz volt fontos.
Valami elveszett, de vigasz azért:
hogy ez a lakás, végre összkomortos.

A fám napozik: Nyugatra néz.
Furcsa fény-árnyék játék ez.
Az alkony most egy film, mi kész.
Esőszag terjeng, hogy átérezd.
A leveleken nemrég, még kopogott az eső.
Most mind némán szárítja magát.
Megölel mindent az utolsó leeső
fénycsóva. Hideg lesz minden faág.
Újra csöpög. Csak egy fenyő lángol
vörösen. Halkan néznek a pocsolyák.
A nap a Róka-hegy mögött távol
elrejti félénk, fakó mosolyát.
Az óvoda udvara mára kihalt.
Fám alatt kopik a fű, és a pad
üres. Csak a csöpögés szül kis zajt,
de néma éj jön keletről, s ez is kiapad.
Egy felhő a sövényt megdobálja,
míg az a fehér széltől reszketni kezd.
Az éj magánya elveszi ezt.
Félkészen tökéletes melodráma.

Úgy állsz ott, ahogy én állnék:
az elmúlás néma ölében,
egy magányos mezőn középen,
hol soha sincsen szélárnyék,

megtörten, gyűrötten, egyedül,
a vájatok mélyülnek kérgeden,
s felkúszik rád is a félelem
ha ágadra cinege repül.

Leveleinket el kell hagynunk.
Megálltunk. Nem haladunk már.
Szeretjük, mikor elhervadunk,

tavaszi esőben a szabadúszást.
Talán tényleg egyek vagyunk.
Talán csak az anyagunk más.

Más a Duna-menti töltés.
A betonra nézz csak le!
Hány új árok, mennyi törés!
Utoljára? Még ma ne...

Jöjjünk el még egyszer! Nézzük
virágunk hervadását.
Forró érzelmeink nélkül
őszünk végső adását.

Elrepült nem egy évszak itt
felettünk, s halk neszek.
Ma a bús szél kettészakít.
Máshogy fogod a kezem.

A Duna dala zajjá vált.
Hideg van, de nem várom,
hogy új pulóvert varrjál rám.
Most már inkább megfázom.

Fúj a szél, és mos a Duna.
Minden évszak alakít.
Visszanézünk reményt unva.
Elvesztettünk valamit.

Tele lett tőled a C meghajtóm.
Te vagy az összes rendszerfájlom.
Most törlődj ki. Csak egyszer fájjon.
Ülök az ágyon ébren. Alvó

állapotban a gépház rezeg.
Mondtad már, hogy a ventilátort
cserélni kéne. Eddig hibás volt:
most új programkódot tervezek.

A mappánkban még volt pár kincs.
Fotók a napról, mi már lement.
Ülök, várva hogy rám kattints.

meg a tavaszt várom, hogy nyár legyen.
Delete-t nyomok, de lomtár nincs.
Még mindig foglalod tárhelyem.

Kémleljük a teraszon a tengerkék eget.
Ránk zuhan a nap pihe sugara.
Alattunk a tavasz lépeget.

Halkan suhan, de hirtelen szívén vágja
egy visítás, talán madár, vagy
egy mentőautó szirénája.

Vagy talán a színek. Ma ők is zengnek,
s megremegő ágak árnyékában
talállak tán csak szebbnek.

A nap pár pocsolyát húz most egy karóra.
Az árnyékok lassan körzőznek,
akár egy öreg napóra.

Semmi nem él, de mégis minden mozog.
Stabilan a megszokott pályán.
Született öngyilkosok.

Mármint a rügyek. Az utcán végigcsorog
az üresség. A felhők közül most
kibújnak a kék-vicsorok.

A napnak a fogába látszólag szálka ment.
A szél belekap mindenbe, csak
egy szalmaszálba nem.

Becsukott szemmel ülünk mi a teraszon.
Rád dőlök, mint a fák árnyaikra,
s az öledben elalszom.

Mozdulatlan vagyok. Álmodok egy tájat:
napsugár, visítás, árnyak, rügyek,
szél, üresség, remegő ágak.
 

Megérkeztünk. Nézz körbe:
az ősz itt van a tetőpontján.
A felhők folyton kérődzve
forgatják az esőt. Spontán

elmúlás. Ferde fák tengelyén
korhad a kéreg. Legalábbis
itt mindig. Az ég tenger-kék
volt: ott még sátrat vert a nyár is.

Ennek már vagy fél éve.
A busz lerobbant. Javították,
de továbbra is félénken
döcögött csak. A piros fák

körülöttünk... mintha vér
folyna róluk. A sárgákon: vizelet.
Magába minden visszatér.
Sötét láthatárt színezett

a lábunk alatt a repedt aszfalt.
Macskaköves út vezet
innen tovább. Hagyd az angyalt
a bokorban. Megbújt neszek.

A horizonton sincsen nyár,
eltűnt minden madár is.
Megérkeztünk: innen már
végre ellátni a halálig.

Előttünk a fák vizesek.
Rájuk száradt az égi hajlakk.
Kormos láthatárt színezek.
Jöjj velem, vagy még itt hagylak.

Vaksötét lesz a jelenetünk:
az epilógus záró sora.
Az dönti el merre megyünk,
hogy merre van a vágószoba.

Pár képkockát oly szívesen
elvinnék majd magammal hisz
nem lesz több ősz, színek sem
nem lesz ősz hajamban tincs.

A rendezőnek még nem intek.
Úgyse látná. Tüdőnk zihálna,
de nem tud már.
A vágószobában ér el minket
az utolsó rövidzárlat.

Nem jut be majd semmi nesz.
Nem lesz majd, ki számon kér.
A vége csak ennyi lesz:
egy túlexponált vágókép.

Csigaként kúszunk kifelé.
A Szajnába dőlt Párizs már.
Mi felejteni szeretnénk
az összefolyó stáblistát.

Varrj nekem egy fürdősortot,
hogy aztán a Balatonba
mártózhassunk. Mikor ott
aludni tér majd a fakó nap.

Június vége van. Hűvös szél
fúj. A nyár még kiskamasz.
Látom: azon tűnődsz rég,
hogy melyik ez a partszakasz.

Tavaly később voltunk itt.
Már ősz volt akkor a Július.
A tó épp, hogy nem csordult ki.
Idén talán úszni tudsz

úgy, hogy nem ér le a lábad.
Szemed most nem mondd semmit
Türközhetné legalább azt:
rájöttél itt nem voltunk eddig.

De úgyis tudod: arról jöttél.
Úgyis tudod: arra mész el.
A sebeket, ha kézzel kötnéd,
nem a rozsdás varrógéppel

nem véreznék nagyon, lehet,
s a tű se lenne még piros,
mint a horizont a Bakony felett.
A "Kutyát fürdetni tilos"

táblát idén végleg levették.
A mélybe húz a gyűszű súlya.
Bárcsak újra lehetnék
a szerelmed gyűrűsujja.

Elmondtam hát cseppnyi maszat-
om. Erre vártál, láttad rajtam.
Utálom magam. Az ágyba raklak.
Megtudtad végre az igazat...

Én Apollón vagyok. Te kígyó.
Én egér vagyok. Te túzok.
Hazudsz. Hazudok. Lehúzod.
Azt tettetjük: ez így jó...

Csak úgy megy ha a lélek tiszta...
Előveszem. Jól ráfogsz.
Magamban szólok az órához:
"Csak egy percet kérek vissza..."

Látszik, hogy küszködsz, hogy visszanézz-e,
s eláruld hogy szeretsz, vagy tettesd, hogy már
nem. Tagadd, hogy még sodor az ár:
vágyunk és barátságunk tiszta méze.

I.

Ma új Buszokat állítottak
a vonalunkra. Új hangján
záródik az ajtó. A fák inognak
a sötét, ráncos, öreg hangár
előtt. A motor énekel szinte,
az üvegek tiszták, a festés friss.
A Busz csorog a Szentendrein színe
minden Ikarust elnémít.
A szokott arcok, mint kínai
turisták néznek körbe, nem szólnak.
A jegylyukasztók, mintha szirmai
lennének a kék karú kapaszkodóknak.
A fény is valahogy jobban süt
be a rögzített ablakokon.
Az Ikarusokban még holtnak tűnt
házak közül az egyik andalog most.

II.

A Czetczre érünk, kicsit megnyugszom:
ez a Busz itt is ugyanúgy remeg,
mint bármelyik régi, így elhúzom
nótám mielőtt trubadúr leszek
s áhított nőm lenne e morgó busz.
A benzin most a levegőbe harap.
Minden új, de a szokott út
örökre már ilyen göröngyös marad.
Leszállok... A lámpát nézem.
Ő is üresen néz ma rám.
Megszólít: "Barátom! Állj hát készen
a szokott utca visz haza az éjszakán."

III.

Új busz jár. Nem tudom letagadni,
hogy bennem valahol állomás van.
Jobb lett volna tán fent maradni,
s még tíz percig hinni a változásban...

Legalább a végállomásig...

A Balaton húgymeleg vízéből
halásztál már félholt katicákat
nézve a holdat amint sápad?
Neked is pont törött álladig ér föl

a tó vize. Fekete pöttyökön
láttad-e már csillogni a napot?
Gondoltál-e rá, hogy ott hagyod,
hogy a sima víz felszínén megdögöljön?

De a végén aztán mégis a partra
húztad, s nézted ahogy ott elterül.
Vártad, hogy szárnya a szelet kapja

s emelkedjen. Tán benned legbelül
a szíved a nem-tudás mérge marta,
hogy nem vártad meg, amíg elrepült.

Keresem egy kör végét:
A pontot, ahol összeér
a nyár a kopogó ősszel. Még
belém lövi tár-örvényét

a forróság. Egy görbe kéz-
fej a nap: ledobja lágy sörényét.
Kiszórja még pár töltényét,
majd az ősszel összenéz.

A végtelen szürkés kék ég
tükröződik a szemeken.
A levelek szétszórt fényén

megcsúszom és elesem.
A háborúban csak a békét:
s egy körben a végét keresem.

Húzzuk a tavaszt magunk után
a rakparton, a parlamentnél!
Majd minden egyes pesti utcán!
Ha én jobbra, te balra mennél

gyorsabban érnénk talán körbe,
a tél sebesebben szaladna
el, s a téri fának karján szőre
kinőne. Egy szakadt szalag csak

a tavasz. Egyre nehezebben
húzzuk már. Tán elterül holnap.
Te üvöltesz, én berekedtem:

számban csak egy néma szó van.
Szivárvány szalagom elvesztettem
valahol magamban a hóban.

A hideg kilincshez ér félig forró
kezed. Az ajtóban állsz
háttal nekem, s válladon látom
a nem-lét gondolatának
terhét. Félig nyomod le. Hezitálsz
egy tavaszi kabátban.

Kint most a vihar sikítva csapkod.
Az eső a repedésekbe
bújik el, de az útja tisztán kivehető.
Holnapra csak pára lesz,
de legnagyobb félelme,
hogy nem süt a nap, s nem szárad fel.

A fémkilincs vad nyikorgása
mindent összekuszál:
hogy majd a küszöb melyik oldalán
ér végül le a láb.
Hogyha maradni nem tudsz már,
menni ne akarj legalább.

Kezed határozott mozgásának
örök ellenpólusa lett
a közös emlékeink metszete...
Vagy lehet, hogy szimplán a karod
az, mi túl lusta lett,
vagy erőltetni nem akarod.

Emlékszel még milyen szép volt,
mikor a távozástól még féltünk?
A lábad és a küszöb közt
nincs már több: egy fél kis arasz.
Az óra most éjfélt üt.
Túl fáradt vagy... Mégis maradsz...

Oly furcsa a pesttartása
a fáradt, öreg utazónak:
Néhol magasra ugrik az égbe,
máshol kopasz ugar-zóna.

Kinyúló karja lila bársony,
bár távoli, kicsit pestközeli,
ahogy a szürke korom karikákat
gyárkémény-szája felpöffenti.

Akadozik a pestmozgása,
mint egy ütött-kopott némafilm
szalag. Egy szivárvány vágja ketté:
Nyolc ráncos, rokkant, béna szín

Zöld felpuffadt szeme mellett
felfelé folyik folyton a
múlni képtelen örök-könny,
s a lehelete fojtogat.

Az apró, kis öröm cseppek
belőle morogva eltávoznak.
A tavasz ma a sínre fekszik,
ami ferde pestátlója.

Valahol a magány mélyre
a könnycsatornákba bebújik.
Utolsó szavát sem viszi a szél
az eltűnt pestamentumig,

de a tél előtt mosoly az utazó
arcán, miben bárki elfér:
hol a beton egy fával, és egy
emberrel is lelki pestvér.

A tavasz megint szakadozik,
mint egy recsegő, rossz rádiójel.
A Tél, mint fiát tanítgatja,
hogy mereven állni hogy kell.

Pest repedt ráncai újra
télikabátokkal telnek teljesen tele.
Bár néha kacsint a nap,
csak több fájdalmat cseppent bele

a városba hazug sugarával.
Mintha minden rügy csak utalás
lenne: ez még nem a nyár,
de a szél talán még fújhat mást,

hisz a Tavasz a Télre vicsorít:
"Gyere csak... Ha ütsz, ölök",
de a rohanó, izzadó emberek
arca a fagytól folyton füstölög.

A merev, magányos fákról
egy rügyet, egy apró életet lopok
Ráfekszenek árnyékukra
az mozgolódó betonoszlopok. 

Lezúdítja az utolsó csepp
fehér-halált tán a szabad ég ma.
És eltűnik majd végre
a Tél utolsó, kis maradéka.

I.

Lehunyja szemét a meddő zaj.
A tócsákban némán fekszik a csend.
Az utcákon szalad az esőszag,
s mögötte magányos kerticsap-nesz.

A fákon ülő, halk vízcseppektől
összefolynak a tavaszi színek.
A lombok, bár kevély esernyők
a betonból kiáll a zavaros hideg.

E kora esti égbolt feszülten laza
póráz, egy tört test, egy habzó száj,
miben elveszik a lámpafény zaja.

Félig halott, félig alvó táj.
Most nem a szokott úton sétálok haza.
Ott túl sok ropogó autó jár.

II.

Összesúgnak most az ablakokon
a merev, mozdulatlan, itt felejtett
esőcseppek. A tavasz halkan kocog,
s a földről felszedi a színeket. Egy
tócsába lép: a teste feketébe
dől, és sötéten, mereven megáll.
Az éjszaka a tél vékony peremére
tuszkolta, s ahogy kopog a nyár
papucsa Budán már nem hallhatja.
Süketen zuhan az egy éves

feledésbe. Makacs a hold, de végre
sugarát üti egy vizes ablaknak.

Akaratlanul megfertőztél:
benned tavasz, s nyár van még,
de azóta bennem: ősz, tél:
Nap-mentes most már az ég.

Rád gondolok minduntalan:
ha fűből szőke hajszál mered
beáll a szívritmuszavar
összecsomózódnak a hajszálerek.

Ha a buszon ülök, ahol ketten
az emlékeinkbe olvadtunk,
hol agyamnak szívemmel elhitettem:
tán összeforrnak a holnapunk

izzó, szürke vascsövei.
Ha egy akadályon mászom át,
mint az amfiteátrum vak kövein,
vagy a pirkadat kiönti Ászok-át

az égre, s minden sárga lesz.
A szó szakadatlan számon topog,
a sziklák közt bújik egy árva nesz,
miről minduntalan rád gondolok.

Tél van. Testem most tudatlan
az utcán jég-arcú szél visít.
Megfertőztél.
Azóta minden mozdulatban
meghalok egy kicsit.

Kilép a pokol folyosójáról,
s megáll a sötét rivaldában.
Fák zörögnek valahol távol.
A feszültséget inhalálja.

A parányi csöndet kettétöri
egy rozsdás vasrács ropogása,
s a ringbe lép egy gyönyörű alak.
Megáll a szőke oroszlánnal

szemben. Nézi dús sörényét,
melyet a lágy szél szór szerte szét.
Gyönge lábát, derekát, ölét és
szemét, miből szivárog a szenvedés.

Fogait: az éles jégcsapokat,
orrának szűkülését, tágulását,
s a homlokon egy arany gödröt.
Érzi az idő kábulását,

... de támad most a nemes állat,
a férfi kardját a földre dobja,
s utána zuhan. A mozgó bánat
s a vér holttestén összefolynak.

Fölé lép az oroszlán, s nyalja
arcát, mely így újra ragyog,
ahogy a nyálra ül pár holdsugár.
Az amfiteátrum rabja vagyok.

Az amfiteátrum köveire
a kora-tavaszi hideg ül.
Te a holdfényben faként állsz:
mozdulatlan, meztelenül.

Némán nézem vonaglásod,
táncodat a jeges szélben.

Keskeny, remegő ráncaidban
csordogál az én új őszöm.
Észreveszel. Eltakarod magad
szemérmesen, míg levetkőzöm.

Szemedben a magány teste vagyok:
egy kihalt gyár, egy vén árva.
Én a bőrkabáton át próbálok
tűt szúrni a vénádba.

Suttogok

a félhold ferde fényében:
"Szeretném fejemet öledbe tenni.
Ha már eltörni nem tudsz,
próbálj meg megrepeszteni"

-s akkor remegő ráncaid
én tört üvegként tovább ásom.
Táncolok a forró szélben,
némán nézed vonaglásom.-

Megint láttalak és rájöttem,
hogy mire vagyunk jók. A HÉV-en
egymással szemben állunk,
s arcunkra az élménytől
egy hamis mosolyt installálunk.

Látszó öröm jár át mindkettőnket.
Az ablakokra kézen fogva
kiül pár kusza emlék:
hogy azt hazudtad tiéd vagyok,
én azt, hogy másé nem is lennék.

A megállók csak repülnek. Ez már
a végállomás. Furcsa eszmecsere:
én megdoblak kaviccsal, te kővel és
én jövök: szikla... Minduntalan...
A búcsúzás egy hamis ölelés.

Miért van, hogy a HÉV visszavisz
közös emlékeink állomására,
hol mindig találok egy nem-múló nevet és
arcot. Hol eszembe jut sápadt
fogaidon a tündér nevetés.