Férgek kúsznak a magyar zászlón,
a kokárdákat molylepkék rágják.
Hajléktalanok a tavaszt várják,
elpárolog a liszt a padláson.

Patkányok másznak tobzódó tetemek
között. Hegedűk s pajeszok sírnak
turulok karmai között a sírban.
A vakság s konokság mindent betemet.

Az értelem fényes fémje rég elkopott,
nem bíznak már a látók szavában.
A sírban hegedű mellett pajeszos szónok.
 
Férgek hemzsegnek egy drága bőrkabátban.
Körbenézek, s büszkén mondom:
én soha nem lelem meg a honom e hazában.

Tizennyolc néma, rövid láncra vert
kutya ugat. Az idő táncra kelt.

Forgó homokórákban homokvihar támad.
Tizennyolcan vannak. Egy vonatra várnak.

A járdán tizennyolc liliom nyílik.
Nyílként vágnak a húsba a szívig.

Egy megütött hangvilla tizennyolcszor rezeg.
Kaviárért nyúlnak a kancsal, koszos kezek.

A magányt egy rózsa a szívbe visszalökte.
A földön hever tizennyolc törött villanykörte.

Az üres partot nézem. Egy kisfiú nevetve
tizennyolc követ dobott a tengerbe.

Szívemen fekete, alvó angyalok.
Tizennyolc vágás van alvadt ajkamon.

Csókolnak szétszakadt számon mégis,
és az eldobott köveket számon kérik.

Ennyi kellett:
Kék csíkos füzetekbe írni,
amit csak én tudhatok, de mindenki
tud. Gyertyafénynél egy papírra
szavakat sírni.

Ennyit akartam:
Kis repedések résein nézni a nagy
világot teljes tükörképében.
Kiszáradt folyók medrében úszni
s elaludni viharfelhők alatt.

Ennyit szerettem volna:
Egy vak kutyát, kit az úttesten
átsegítek. Vonyítására megrezdül
szívem, szőrét simogatva. Sétálunk
éjszakákon át, a hazug Pesten.

Ennyire vágytam:
Egy percre látni csak arcodat
drága Miklós! Együtt várni, hogy
a természet megőrüljön Áprilisban.
De nem maradt más, csak e fiktív ekloga.

Ennyit kértem:
Kenyeret, Bort, Vért, Aranyat
s hogy virágok nyíljanak a magyar
ugaron. Szakadt papírra új, vagy új
papírra írni szakadt szavakat.

Ennyit kaptam:
Kék csíkos füzetet, s megannyi repedést
a szívemre. Viharfelhőt, egy fényképet.
Kenyér, Bor és Arany helyett egy
véres lantot s mosolygó megvetést.

Végül ennyi marad:
Jégeső verte virágok az üres ugaron.

Nevető, aranyos csecsemő
mászik az utcán. Oly ártatlan.
Szívében apró kis mese nő.
A haja virágzik szálakban,
szemében pocsolyák száradnak.

Mosolyogva, mezítláb besétált.
Más volt, mégis ugyanolyan
meztelen deréktájt.

Félmeztelen, fülledt fiúcska
futkos az utcán. Teste izzad.
Szúrja szemünk vidám virtusa.
Szeme oly kék, oly tiszta
de elfut s nem jön vissza.

Szakadt szandálban besétált.
Más volt, mégis ugyanolyan
meztelen deréktájt.

Erős, epedő, elegáns férfi
megy az utcán. Lágyan liheg.
Sárga-zöld szakálla a földet éri,
s körülötte a liget
fáiról szakadnak a színek.

Csikorgó csizmában besétált.
Más volt, mégis ugyanolyan
meztelen deréktájt.

Fehér kabátos, kopasz öregúr
sántít az utcán. Karja reszket.
Ahogy tiszta köpenye a földre hull,
látszik meztelen teste,
így üresen a legszebb.

Beton bakancsban kisétál.
Más volt, mégis ugyanolyan
meztelen deréktájt.

Túl úsztunk a bójákon,
a lábunk már rég nem ér talajt.
Az évek hínár korbácsok,
csomózódnak a víz alatt.

A szerelmünk szinte súlytalan
itt. Ez nem csak a fizika törvénye.
Alattunk emlékek, mint siklók suhannak.
Elmerülünk a hínárok zöldjébe.

Fejünk fölött fehéren fénylő
hidakról autók morajló motorjának
hangját hozza a folyó. A széltől
sebesebben úszunk, karunk fárad.

A vízbe lógó öreg füzek ágaiba
kapaszkodnánk, de mind túl gyenge.
A mélybe lökik szétszakadó árnyaikat.
A hínárok húznak, egymást elengedve

kapkodunk lihegve levegő után.
Az utolsó szót a folyó belénk folytja.
Két kacagó holttest úszik a Dunán
egymás leszakadt kezét fogva.

Tulipánok nyílnak mellkasodban,
az enyémben rózsák virágoznak.
A kimondhatatlant eldadogtam
és egymásból széttört szilánkokat
húztunk ki. Szirmaink százával
szórtuk epedve egymásra.
Szétütötted szívemen a szájzárat,
s én a hervadásod elvágtam.
Kancsóként öntözöl minden szóval,
én vagyok a tiszta táptalajod.
Egy Tulipán várt valakit. Selyem sóhaj-
ra jöttem, s most már a vágya vagyok.
A Rózsának a gyönyörtől remeg szára.
Az ébren álmodó pilácsokon
táncol s énekel meg nem állva
egy vígan viháncoló virágcsokor.

A valóság kanyargó kertek alatt mászik
négykézláb, mint megviselt, sáros katona.
Az ég még magában elszámol százig,
majd örökre bezár e sármos kaloda.

A bűn a csatornákba csobogva csorog.
A fák kézen fogva állnak, magányosan,
mint összefüggéstelen végtelen verssorok,
mikbe belegabalyodunk halálosan.

Karmaikkal veszélytelen haláltusát
vívnak felettünk a szép szárnyú esztendők.
Az ősz madarakat megaláztuk már.

Még meg nem írt cikkekről a magány tervet sző.
A bűn s a valóság egy lejárt újság-
nál a fejen álló, szerény szerkesztők.

Ketten : egy lábak nélküli asztallap
vagyunk egy mezőn, hol a bárányok hallgatnak,
s velük hallgat a táj is.
A természet apró rezdüléseire rendre
ráhúzunk valami paranormálist.

Ketten: egy istállóban alvó szénaboglya
vagyunk. Mosolyunk a néma táj széttaposta.
Földre ömlött kis csokrokban
hever a nevetés. A tájat átszelő patak-
ban üres üvöltések sodródnak.

Ketten: magukban gyönyörködő nárciszok
vagyunk. A csöndben minden bárány pánikol:
a szénában szerteszét szaladnak.
Szemünk a kopár mezőre néző hazugon
fénylő vakablak.

Ketten: e tájon sebesen sántító
öregember vagyunk. Március idusán titok
e semmiben lágyan levitáló tér hasábja.
Ketten vagyunk e szótlan tájnak
a gyarlón gyönyörű némasága.
 

A földből maró méreg csörgedezik
a fákba, mik részegen dülöngélnek.
A tavaszt örjöngve öklendezik
magukból. Most törött ének

bugyog a madarakból. A kukacok
csőreikben újra életre kelnek.
Villanykapcsoló után kutatok
a semmiben. Minden túl fekete

és üres. Minden túl néma, de
egy süketítő hang szól a távolból.
Mire ideér, már csak méla nesz,
mi a sok fájdalomért kárpótol.

Az óra ma elkezdett visszafele
forogni. A kezdetben még simogató
parázs azt suttogta: "Tiszta leszel".
Mosolygott minden kiolvadt tó,

majd üvöltve kiöntött medréből.
A halak veszetten vergődtek a parton.
Hófehér bárányok lettek a medvékből,
s patakokban folyt belőlük a bor. Karton-

ként tépi szét a szél a lantokat.
A fák a tavaszt öklendezik.
A távolból egy fuvallat erősödő hangokat
hoz: négy veszett ló közeledik.

Szakadatlan, fáradatlan
futni csak is akkor
lehet, mikor menekülsz, mint
vas gitár lágy akkord

elől, és a szembeszélben
szépséget is találsz.
Pengetők az utad mentén:
mindegyik kis halál.

Húrjaidat pengetvén majd
vérezni fog ujjad,
de zendítsd saját dalod,
csinálj a régiből újat!

Őseid szép lantjából te
most új hangokat zengj!
Más hangulat, más akkordok,
de a régi hangszer.

Óvatosan hangolj. Nincs szebb
a füleknek annál,
mint poros, arany gitárokon
a múltat új hangján

pengetni, és közben lágyan
hallgatni, hogy elszáll
egy távolodó akkord, miben
minden futó megszáll.
 

Az utcalámpák kialudtak.
Csak egy házban égnek fények.
Egy halk, üres szobában
felrobban egy néma lélek.

Az ablakban áll. Szikrákat
szór szíve: szerény sorokat.
Az ablakból az utcára néz,
mi semmitmondón, komoran

mosolyog vissza kényszerből.
Szíve lángja szájáig lobban,
de ott fogai közt kialszik.
Nem érezhetné magát jobban:

Zuhog az eső belül s kívül,
vizes is a beton már.
A lámpák pocsolyákban tük-
röződnek, amint lelke detonál.

Hóangyalok fekszenek a földön. Halottak.
Átvágtatunk rajtuk lobogó szívvel maholnap.
Szárnyaikon földre hullott fakó töltények
csillognak. Megszűnnek a törvények.
Lángoló szívünk megolvasztja fejük,
ahogy átszaladunk felettük kézen fogva, együtt.
Üres testüket lassacskán feltölti a folyton
zuhogó hó. Magamat egy hóangyalba fojtom.
Alakjuk megfontoltan esik szét. A szél
kis hópelyheket fúj az arcunkba. Valaki beszél,
vagy e halk suttogás csak az agonizáló angyalok
szárnyainak csapkodása? Én halott maradok.
A harmónia annyira halandó, ahogy a foszló
fapadok összeomlanak. Tegnap a mennyország,
ma már csak Oslo.

Az ujjakról csörömpölve hulltak a hóba
a valóság gyűszűi. Talpunk alatt a holnap
végtelen végletté esett szét. Remegő
lábakkal állunk. Túl tiszta a levegő.

Szirénák hangjai harsognak a téren.
A fák vetülete ma túl szép s szabályos:
belül rágja őket egy fáradt, fázó féreg.
A hóban alszanak kósza, koszos kabátok,

kesztyűk s sálak. Gazdáik bolyongnak
valahol meztelen. A Himalája csúcsaira
görgetik Sziszifusz keserű kövét,
s magukba szívják a távoli bolygókat.

A hóból remegő hajléktalanok fel-fel-
kapnak pár magányos otthagyott
kabátot, kesztyűt, sálat s ezzel
lezárnak magukban egy korhadó korszakot.

A tiszta levegőben nyújtózok feléd és
a gyűszűket elnyeli e fakó fehérség.
Lábunk nyomán minket boldog hajléktalan követ.
A Himalájáról legördülnek a kövek.

Gyűszű szirénák, remegő férgek,
koszos bolygók, szabályos véglet.
 

Eltűntek az LY-ok. Juk maradt a hejükön.
Eladtuk az ABC-t: Ojan magyar módon betűzök.
Hová tűnt a sok LY? Méjen lent a Dunában
apájkor
süjjedek. Minden nyelvész sikojok közt lapátol.

Én Sára Gergej vagyok. Fejünk fölött...
Na tudjátok... A felejtés tengerén csekéj öröm,
hogy én még emlékszem rád, LY.
Ojkor
részegen émejgek a jó bortól.

A kastéjokban a földre ejtett karabéjok
fölött sójmok röpködnek. Közel az élboj.
Tavaj sem ért semmit a lágy tekintéj.
Hogy szemben élj
az árral, kell egy szeméjes szenvedéj.

Minden LY nekem szentéj. Ti meggyalázzátok
e szentéjt szabájok nélkül. Ez átok!!!
Az értelem vakító fényét most fedi
a homáj.
Fojtatom: szememből fogoj könnyek fojnak.
Hogy mennék tovább?

LY! Az uszájod elsüjed. A gója többé nem jön.
Így nem is megy el. Egy skatujázott sikoj feltör
belőlem. Nem jön a gója. Szájában nincs pója.
Cikkejek
maradnak csak emlékeidből LY! Az ország szívbeteg.

Ne haragudj ránk LY! Sírjukban forognak a költők.
Dögkesejűk eszik az emlékeket.
Az űrben bojongó bojgókat nézve szemükben
csillog a szemem.
LY! Te örök pisztoj, gojó,
szeszéjes, haldokló sejem.

Olyan országban éltem,
hol egy kordonbontó ember
kordonokat épített,
hol a hazugságok hada
minden szépet szépített.

Olyan országban éltem,
hova fintorogva esett a hó.
Hol nem nyíltak virágok
tavasszal, s szájzárat
jelentett az igaz szó.

Olyan országban éltem,
hol a meddő rónán turulmadarak
holttestjei feküdtek némán
sírva. Akik valaha láttak,
vakok maradtak.

Igen...

Olyan helyen éltem,
hol az emberek fele vak volt,
a másik felének pedig kiszúrták
a szemét, hol a magány a szívekbe
mély ráncokat karcolt,
s kupacokban állt a kimondott
szemét.

Olyan helyen éltem,
hol elfeledett értékek hamvai
egy hurrikánban forogtak.
Üvöltő szájak szavai közül csak
suttogást lehetett hallani.
A szájkosarak mögül áradt
a fény.

Olyan helyen éltem,
hol mély-kék volt az ég,
tiszta volt a levegő, s fűvel
borított a föld. Most vérzik az ég,
füstös a levegő s a fű elég.
A párhuzamos falak némán
visszhangozzák: elég...

Igen...

Szájkosaras kutyák csaholnak morogva.
A lemenő nap fénye fekete, mogorva.

Halott levelek úsznak a Dunán.
Közelít a tél, így a tavasz után.

A cigaretták is visszafele égnek.
Vérben úszik egyetlen szeme az égnek.

Síró, sánta alakok rohannak messze.
Tudják: volt jövő, de múlt vajon lesz-e?

A hold sugaraiból kilép a sátán
két hófehér angyalszárnnyal hátán.

Fekete falakon folyik az öröm.
A kevlár küllőket kettétöröm.

Tovaszáll minden telelő madár.
Megszűnik minden legelső szabály.

Birkák terelik a terelőkutyákat.
Ellenségek szeretnek, szeretők utálnak.

Az alkohol szül egy józan gondolatot.
Egy kisfiú eldob egy követ, mit szorongatott.

Fülembe suttogsz s szemembe hazudsz. A
tér meddő lett, agonizál az utca.

A papírokról a tollakba vissza-
folynak a sorok. Minden feketén tiszta.

A levelek befagynak a Duna jegébe.
Pestet a tél végtelen kezével elérte.

A szájkosár zuhan, s mire földre ér
a kutyák némán állnak. Negatív éj.

Akarsz-e játszani újjáéledősdit?
Három napot átaludni?
A verselést meg-megunni
a közelítő őszig?
Akarsz-e játszani szerelmesdit?
Valaki olyan mellett ébredni
kit megfoghatatlannak érezni
öröm? S tartani e semmit estig.

Akarsz-e játszani víg gyermekként?
Felnőtt testbe zárva,
mint reménytelen árva,
kiben a felnövés csírája elvetélt?

Akarsz-e játszani Babitsosat?
Kazinczysat? Ott, hol a litera
csak szakadt húrú citera,
s a cukor mindennél sósabb?
Hol keserű a nektárt?
Hol minden szajha királylány?
Hol fekete a szivárvány?
Hol az értelem éles pengéje nequam?

Akarsz-e játszani víg gyermekként?
Felnőtt testbe zárva,
mint reménytelen árva,
kiben a felnövés csírája elvetélt?

A homályban sötét alak sétál.
Léptei nyomán a föld megremeg
s visszhangozzák a nedves falak:
"Elmegyek, elmegyek".

Sötét alak. Kontúrja cizellált.
sétál. Nem áll meg, nem fárad.
Szívében apró kis megvetés lobban,
ahogy felnéz a széteső fákra.

Hurrikán söpör a kopár mezőn
égbe repítve mindent, mi földi
s megpróbálja az összes szikrát
magába ölni, magába ölni.

Sötét alak. A kezében egy fehér
papír lobog, erősen markolja,
hogy el ne vigye a tomboló hurrikán.
Viszi előre, mint vakot a botja.

Hontalan költő. Kezében papír.
Szorítja erősen. Szívében bicska.
Léptei nyomán a föld megremeg
s visszhangozzák a nedves falak:
"Nem jövök vissza, nem jövök vissza".

Szemedben kis csillag ég:
mély sötétkék mint az ég
s vígan villog benne
a határtalan messzeség. Határtalan messzeség:
Hol nincs kezdet, s nincsen vég,
határtalan menedék.

Szemedben kis csillag ég:
Fénye örök számomra.
Szemedben kis csillag ég:
Az Északi sarkcsillag.

Fogsz? ÉN foglak. Szorítalak erősen.
De hát ha egyek vagyunk és ÉN foglak TÉGED,
akkor valójában MAGAMAT tartom.
Ezek szerint TE fogsz... Kérdésem így helytelen.
MAGAMAT vonom kérdőre?

I.

Minden túl szimmetrikus  sukirtemmizs lút nedniM

II.

Mindentúlszűk

III.

M ind en                  tú l

                    rendsze
                              rte
len

VI.

M  i  n  d  e  n    t  ú  l    t  á  g

V

Minden túlságosan z
                  u
                  h
                  a
                  n
                  ó

VI.

Minden túlságosan egyenes

VII.

Minden túl befejezetl...

VIII.

Minden túl permanens,permanenspermanenspermanens*

IX.

Minden túl                                             távoli

X.

Minden túl túl...
                   

Hárman voltunk...
Szívünkben égett a "forradalom" lángja.
Hárman voltunk...
Lázadók, korlátoltak és szabadok.
Ültünk a padon.
Ültünk a padon s én vártam. Vártam, hogy egy csillag
érkezzen, kitárja beton szárnyait s
elvezessen oda, ahol valami ÚJ születik.
Valami ÚJ születik.
Hárman voltunk és ültünk a padon.
Szívünkben égett a lázadás és a szabadság.
"Forradalmárok" voltunk.
Amikor lepöcköltük cigarettánk hamvait úgy éreztük,
hogy életünk egy-egy darabja hull a földre.
Ott ültünk és én vártam a csillagot.
A többiek talán valami túl földit vártak.
Egészen mások voltak mint én, de teljesen
ugyanolyanok.
Ők is vártak egy csillagot. Fehér, arany szárnyú
csillagot, kinek tekintetében álomba szenderülhetnek.
Örökre.
Puskák dördültek a szívemben akkor, s úgy éreztem,
már soha sem jön a csillag. Vérem a papírra folyt.
Hárman ülünk most a padon. Szakállas, csonka vénemberek
vagyunk. Szemünkben ég a szabadság
és a fájdalom.
Eljön-e még a csillag?
Én beérném az arany szárnyúval.
Nekik jó lenne a betonszárnyú is.
Hárman vagyunk s nézzük életünk hamvait és
a csikkeket a pad alatt, amik mint halott
katonák fekszenek egymáson.
Hárman vagyunk... Hárman voltunk...
A csillagok leszakadnak az égről és a
vérben úszó, kezetlen katonák szívébe fúródnak,
ahol fényük kialszik. Ott ülünk. Hárman.
Arcunkkal a falnak dőlve várjuk az utolsó lövést.
Hárman.
Hárman voltunk... Hárman vagyunk... Hárman leszünk.

Az Út mentén szaladunk.
Kezünkben tébolyult tervek foszlanak szét
és elhisszük, hogy holnap tán mást hoz majd a szél,
bár jól tudjuk, hogy e tarka télben
csak a hideg fuvallat tart ébren.

Az Út mentén sétálunk.
Függünk az álmoktól. Erősen szorítjuk e tömör,
sűrű semmit. Ébren vagyunk. E félénk fuvallat végig söpör
az út mentén s a fák a betonra dőlnek részegen.
A sors minket félrenyel.

Az Út mentén állunk.
Hétpecsétes titkokat fúj a szél a halott fákról.
Nekem meztelenül melegem van. Te kabátban fázol.
Azt kéred, hogy öleljelek. Úgy még jobban izzadok.
Az Út mentén...Az Út mentén: a hűs fuvallat itt hagyott.

Az Út mentén ülünk.
Lágy levelek lengedeznek felettünk. Alattunk
is életre kel az avar. Látod? Semmit sem haladtunk.
Ott ülünk, ahonnan elkezdtük a savanyú sétát.
Csak a szél fújt kicsit odébb tán. Végtagjaink bénák.

Az Út mentén fekszünk.
Vacogsz. Izzadok. Hajadba túrok. Izzadsz. Vacogok.
Magukból kifordulnak a felhők. Ma minden a megszokott.
Add nekem a kabátod, hogy a hideget értsem.
Mindkettőnk fülében sípol, a szenvedő szélcsend.

A Január megőrült.
Előbb tűzött a nap.
Madarak énekeltek
az üres fák alatt.

A Január megőrült.
Délután tíz fok volt.
Száját tátva a tél,
a tájba belekóstolt.

A Január megőrült.
Most jégeső ömlik.
Kopog a tetőkön
s lepattog a földig.

A Január megőrült.
Futnak az emberek.
Az üvöltő jégcseppeken
hangjuk megremeg.

A Január megőrült.
A hatalmas pocsolyák
befagytak, megölve
A táj meddő mosolyát.

A Január megőrült.
A nap pirospozsgás
arcát felhők takarják.
A jégcseppek kis morzsák.

Egyre kisebbek.
Elolvadnak a végén.
S egy megtorlatlan mosoly
marad szájunk szélén.

Dobjuk le a fényünk
a Gellérthegyen állva,
hogy rájöhessünk csillag-e,
vagy egy langyos lámpa.

Ha csillag, bevilágítja
egész Budapestet.
Ha lámpa, eltörik s
e sötét, fura estben

szilánkokban szalad szét
a füstös sikátorok
járdáin s akkor elakad
minden torok.

Az ősz egy nagy üvöltést
maga után itt hagyott.
Üvöltést, mi jelzi:
a kis szilánkon csillagok,

ha rájuk vetül utcalámpák
álmos, fakó fénye.
Az utcalámpák alszanak.
Sötét van és félek.

Rájövünk: a fényünk gyertyák
lobbanó lángja,
mi felgyújtja a Gellérthegyen
a fekete fákat.