Üres ma az én kis utcám.
A zaj is bebújt a beton alá.
A járda a sárga fényt kihúzná

a korhadt törzsű, megdőlt lámpából.
Egy autó csak, mi rám bámul
fél szemmel. Füst folyik állából.

Az utolsó buszt várom.
A haldokló magány hozzám bújik,
mint éjszaka egy izzadt álom

szemhéjjam, e pamut takaró alatt.
A járda lenéz az üttestre, min
a lámpafény végre táncol. Mint a nap

világít a beton, mintha színarany
lenne, de még mindig néma minden.
Az utolsó busz kimarad...

A fény és a hang e térben túszok.
E tátongó üresség nem mond semmit...
Nem mond semmit... de az is túl sok...

Ha most megkapnálak tán más lenne...
Nem éreznék nem szűnő vörös vágyat.
Mint egy kirakós játék állnánk egybe
tájképet formálva, min minden domb bús,
bágyadt...

Ha enyém lennél valószínű nem lenne ilyen.
Az elérhetővé válás mindent elrontana,
s a szüntelen lázálmom rólad innen,
mint sötét tájról a szemtelen szellő
elrohanna...

Ha csak nekem lennél adva biztosan más
lenne: Nem tudom rosszabb-e, vagy jobb.
A dombon pattogó rügyek: mind vallomás.
Névtelenül. Kérlek a kirakós felett hagyj ott
várakozni...

Menj! Ne várd meg míg a vágy veled megfagy!
Ha csak ketten lennénk itt enyém lennél
a sötétben... S ha enyém lennél...
jaj, ha enyém lennél...
de nem
vagy...

Eljöttem megint, de most nem vagy itt.
Átvágtam az Astoria alvó forróságán.
Látványod úgy vártam, mint jeges fagyit
e pesti nyár sajgó, izzadó hátán.

Most ülök élettelenül. Nézem hűlt helyed.
Más áll ott, - ki számomra lényegtelen-
honnan mosolyod dörgölted, mint hűs jeget
hozzám a tegnapi, tomboló melegben.

Holnap is eljövök. Tán zápor száll majd le
a belvárosra, és akkor lehet itt leszel.
Arcod, s görbülő szád majd nálad lesz
kabátként a hirtelen jövő, pesti hidegben.

Csak állj ott. Mosolyogj a pult mögül.
Útvesztő szemeddel nézd, ahogy ülök,
hogy mikor konstatálom, majd úgy örül-
jek, mint mikor léted puha párnáján elszenderülök
álmaimban. Elmennék egy csókodért bárhova.
Öt méterre állsz, de az egytől-egyig végtelen.
Pillantásod egy halk szenvedés zápora
nekem így e tomboló, belvárosi melegben.

Talán jobb is vagy így, félig elérhetetlenül,
félig azonban fürkésző szememnek adva,
mikor periódusokban tekintetem arcodra ül.

Nézem lyukas léted e bárszéken maradva.
A szívem a légkonditól lassan kihűl,
de lám meggyújtod szótlanul újra,
mikor párhuzamosként egymás felé haladnak
a végtelenben tekinteteink.

Pont eltűnik e hitté foszló hiú
remény pattogó szikrája bennem.
Egy út van innen. Vissza kéne mennem,
de nem hiszem, hogy lehetnék általad
megmentett tékozló fiú.

Csapódjunk egymáshoz: üveg a fémhez.
Törjünk ketté a néma csendben.
Szilánkok a talpakban. Érezz
fájdalmat, vagy megbánást. Válasz egyet,
mert én nem tudom mindkettőt helyetted.

Elfelejtettem már milyen törni, vagy törve
lenni. Ezek csak a fizikai törvényei.
Szétszálló szilánkjaim tőled
egyre messzebb: a szívedbe fúródnak.
Darabokban várom, hogy gyulladjon a holnap.

Kiömlött belőled minden. Üres vagy
és végre tiszta. Úgyis leesünk mindketten.
A jövő a földön minket ülve hagy.
Egyikünk marad egész, a másik részekre
hull folytonos, széteső fájdalmat érezve.

Csak vagyunk itt... egymásnak támasztva,
mint két újraéleszthetetlen tárgy.
A fény, mit visszaversz rajtam átszalad,
de a széthullást nem értem, s nem tudom én,
hogy melyikünk az üveg, s melyikünk fém.

A levelek zsenge zenét zörögnek.
Amolyan rapszodikus keringő félét.
Madarak jönnek délcegen dörögve:
hangjuk halmaza üti az ablak szélét.
Az ablakkeretben szellő perceg.
A kulcslyukon halk húrhang vág át.
Az ágy recseg, a papír sírva serceg,
s kattogva ébredeznek a rezgő lámpák.

Talán ilyen lenne három percre
lekapcsolni e léha, lényegtelen látást.

Tán az útnak nincs is vége.
Állok. Meredek a messzeségbe.
A szív gyökeret vetett itt.
Süppedek a sárba lejjebb.
Valahol nyugalmat kell, hogy leljek.
Karolva sötét kilométereit

e nyögő, szenvedő létnek.
A macskakövek hátra lépnek,
vagy én nézek rossz irányba,
mintha véletlen nem haladnék.
Felettem a kettészakadt ég
darabjait a halál cibálja.

Errefelé a semmi túl nagy,
a tájelemek belebújnak
és a menekülő időt is át-
húzzák magukkal. Pislogok,
s közben eltűnnek a csillagok
elrabolva a rivaldát.

A kontúrok összeolvadnak.
Nyomát sem látni már a sebzett vadnak:
a szenvedő, haldokló időnek.
A hangok s szagok? Mind kába.
Beleuntak e lüktető ritmikába.
Könnyel áztatom sáros cipőmet.

Törött bottal vak öregember
vagyok, ki emlékeket öklendez fel,
egy törött-márvány alávaló
csak, ki az időnek vezekel
rozsdás láncokkal a kezeken
s nehéz kövekkel a lábakon.

A horizontba csobban az éj.
Üres vagyok, mint egy tökmag héj.
Tán az útnak nincs is vége.
Legalábbis innen biztos nem
látszik, de azért bíznom kell
itt állva, meredve a sötétségbe.

Legalább álmaimban úgy teszel...
Csak nem tudom, így jobb, vagy rosszabb...
az öröm rövid, ha az ébrenlét hosszabb...
s remélem: majd összeér két út egyszer....

A fikciók áruk: az agyam egy kirakat...
golyóálló üvege lassan félbetörik...
s belőle a képzelet félve ömlik
szerte, mikor szemem olykor leragad...

Szőke munkáslány dől neki a szélnek.
Egy barna szeretővel vágtatnak lóval.
Előttük végtelen macskakő az élet.

Kupacba gyűlik a sok álmatlan óra...
Ez direkt éberség. Tán azért, mert félek,
hogy az álmok soha nem vállnak valóra...

Alulról nézlek. Így most nagyobbnak
tűnsz. Megkérdem: lélegeztetnél-e
szájon át, mondjuk akkor, ha holnap
szíven döfne a vágyaim éle?

Talán számomra nem is lenne értelme...
Meghalok úgyis majd előbb-utóbb...
De ha megteszed utána lélegzem
kicsit. A parkettából előbukok,

vagy ha úgy tetszik a halálból vissza.
Kínos lesz majd az a jó pár perc.
Miközben létem szétszórja a prizma
még megkérlek egyszer, hogy próbáld meg.

Kétségbeesve kapaszkodnék beléd,
bár lábam cérnaszál. Állni már képtelen
vagyok. Csak arra kérlek színezd be még
e pár pillanatnyi kifestő-életem.

Fél szememmel látom.. legörnyedsz.
Nem tudom hátad fáj-e vagy megsajnáltál...
A szívem magán utoljára erőt vesz,
hogy elengedjen, s ne kelljen haláltánc.

A visszautasítás hallom: leesik, s koppan
a parkettán. Mellettem megtörik a lakk.
Hidd el semmit nem akartam jobban,
mint hogy téged ennyire ne akarjalak.

De már nincs mit tenni...

... és rajtad maradhatnék-e esetleg
én is? Valami mély nyomot hagyva,
mint egy fültágító? Veled nem esett meg
mi velem, hogy a magány kezedbe adta
fekete rózsáját, s te próbáltad
messzire dobni, de a sarat jól állta
pillanatragasztója? Most te kitépted
öregedő kezemből, s Én megint élek!
E sebeket hiszem, hogy mindketten akarjuk.
Csak hogy miképp? Majd eldől... tudod...

Én csak mély akarok lenni, nem apró lyuk,
ami visszanő majd előbb-utóbb.

Itt fejünk fölött a megtelt semmibe
a végtelen égbolt felé nyúl a lomb.
Itt ülsz tőlem... kb. tíz centire,
e résben csendben alszik a nyugalom.

Háttal vagyunk a lemenő napnak.
Ha várunk kicsit, pont szembe jön fel.
Türelmet esküszöm: Itt nem hagylak!
A létezésünk itt idilli közhely,

hisz most, mintha csak egymásért lennénk.
Egy félig illesztett jin-jang jel.
Közelebb csúszom. Pont, hogy elfér
még itt a nyugalom. Ne is hagyj el

soha. De most semmiképp se!
Hajad: e széna-takaró az ok,
hogy késztetem magányom a megértésre:
már testtel, és szívvel is veled vagyok

e reszkető, vacogó nyári éjszakán.
Belém úszol pont, mint a szmog.
Zsebembe mászik egy lehullott szénaszál.
Halkan dúdolnak az égen a csillagok.

Szemed kér, hogy mint füstöt a város:
léted én is úgy tüdőzzem le.
Szembe már az ég alul vörös-sávos.
A semmibe veszik a tücsökzene,

de te itt maradsz velem ugyanúgy.
Reménykedem a nem változásban.
Szívembe rozsdás tűket szúr a múlt,
de hiába: oda már árkot ástam

a tiédnek. Ha jól érzem pont elférne
bennem egy életre, hogy megvédjen,
ha ráfeküdne már a hajnal az estére.
Mindig nézz rám ilyen gyengéden,

s maradjon velem e széna-takaró,
törzs-barna szemed, e lágy kéz és
e szűnni soha nem akaró
végtelen-instant szerelmi érzés.

E kórterem-zöld lassan megőrjít.
Magányt nyom vénámba csak a kanül.
Gyere látogatni! Kérlek maradj itt!
Légy, ki halálos ágyam mellett halkan ül

hallgatva levegővételem metrikáját,
nézve nap-mint-nap, hogy romlok-javulok.
E rapszodikus órák: a lelket megcibálják,
a szív körül mind ütőér-hurok.

Orvosokat kérdezgetve, még kb.
mennyim lehet hátra. Egy nap? Két nap?
A kórterem néma. Csak pittyegő EKG...
Tán fölösleges is a jövőheti étlap.

Nézve izzadásom, hogy utolsó erőmmel
még beléd markolok. Húzz ki innen!
Nem mutat semmit a vérkép, a röntgen.
Megkérnélek, hogy vidd el a szívem,

de nem tudok beszélni. Torkom fáj.
Legyél neki te az utolsó zsálya,
vagy maradj csak, ki eddig voltál
tudtodon kívül egy beteg múzsája.

Az ágy mellett már mindenki némán áll.
"Sajnos itt lassan nincs mit tenni."
Én úgy érzem: túlélném, ha próbálnál
még utoljára TE megmenteni

Két folyton egymásba mutató nyíl.
Közöttük semmi. Ezek vagyunk mi.
Hobbink, hogy mint egymásra árnyékot
vető házak nem hagyjuk egymást aludni.

Vagy csak lehet, hogy én nem hagyom magam.
Talán azért, mert te vörös, én G.
Magam akarnám változtatni szíved
felett az örökkön borús éggé
mi alatt sétálunk.

Vagy csak remélem, hogy téged nem hagylak.
Tán hiszem, hogy látod: én G, te vörös.
És kicsit remélem, hogy majd egyszer
ott ülsz egy elhajíthatatlan kövön
a néma tengernél.

Mi lenne, ha szívemben e mozdulatlan
kőre leülnél, s itt ellennél
egy kicsit. Tudom... furcsán hangzik,
de csak szerelemre kellenél.

Ketten voltunk. Ketten vagyunk.
Jövőm veled képzelem!
Egymást soha el ne hagyjuk!
Mindig fogd a két kezem!

Sötét pesti utcák csendjén:
vaj a késben vágunk át.
S közben minket úgy vág ketté
az éj, hogy e lábmunkát

is kevésbé bírjuk mi már
az elfutó évekkel.
Isten kiköpi az imám.
Nem hagy menni, élnem kell

itt, veled... csak ez vigasztal.
Ketten ülünk a kertben.
Előttünk fehér kis asztal
min holdfény alszik csendben.

Szerelmünk magamra húzom.
Zajos pesti utcákon
szemfedőm vagy, és füldugóm.
Most már nem is furcsállom

gyengédséged, lágy anyagod,
hogy a halált váratod.
Mint egy csokrot átadhatod
tömör, sötét bánatod.

Ne csókoljon, ne öleljen
senki aki nem ismer.
Csak te magány! Szűk öledben
alszom majd, ha menni kell.

Lehet közös sírunk? Mert majd
a sírkőbe bevésném:
"Itt fekszik a vígan meghalt
szerelmespár." Te és Én.

Belebetegedtünk végül egymásba.
A betegágyon mintha nem is látnánk
semmit a világból, s nem is bánnánk
ha a forró földbe e fertőzés elásna.

A vágy nem rég itt hálóingben sétált.
Ő volt kórtermünkben a főbérlőnk.
Most lapuló EKG, kiakadt hőmérők...
Megmarad e nem szűnő gyengeség már

tán csak e lángoló láz múlik el.
Szórj rám édes bókot, mint gyógyfüvet.
Addig jó, míg csak orrot fújni kell,

de ez a némaság... Ez az utolsó tünet.
A csendben csak egy titok bújik el,
hogy ez végleg a vége, vagy ez most szünet.

A piros lámpák úgy lángolnak,
mint a megpirult nap Buda felett.
Csókot nyomnak bús lányokra.
Az esti fagytól újra remeg
egy félig megdőlt reklámtábla.
Már minden árnyék hasztalan.
Hiába alkudnak a halálra...
az előre árazva van.

Az idő is tér, csak képlékeny:
mi nappal elvész itt ragyog.
Feltűnnek a hold fényében
az égve hagyott villanyok
a szemközti, szigorú, szürke panelon.

Az autók, mint a durva homok
nagy szemekben folynak, de most
mind. megáll. Majd. újra mozog.
A jelzőlámpák alatt a
halvány holdfény eltörött.
A kirakatok már alszanak:
zárt szemhéjjak a redőnyök.

A pillanatok itt vén tevék,
a percek éhes sakálok.
Várom a vörös vérengzést.
Én csak várok. Én csak állok.

Csak állok itt e gyűszű ködben.
Fent tolongnak a csillagok,
de hiába... csak sűrűsödnek.
A tetőről: a sírhantról
az éj csöpög rám, mint romlott tejszín.
A fény felfut e tágas házon
hol nap-mint-nap a szivárvány-szín
plakátok magányában ázom.

A kora nyár úgy csapta nekünk a szelet,
mintha felavatna minket pezsgősüveggel.
Másnap jött Héliosz. Azt mondta szeret
fején falfehér felhő-süveggel.

Beleolvadtunk a Június kétszínűségébe,
bár a lelkünkben még a tavasz tusa van.
Egy sugár behatol a július seggébe,
de ez idén valahogy olyan Augusztustalan.

Ez forgó szerelem legyen köztünk, ha ma
neked megteszi a Balaton.Nem kell Kuba!
Néha-néha rád, de azért olykor a napba
bámulok, mint borjú az új vakuba.

A forróság ma úgy tör fel a betonból,
mint egy szőke hercegnő. Mondjuk Evita
Peron. A búcsúzáskor a peronon
így nyáron mézédes a vita: Dolce vita.

Ezek lettünk ketten: egy hímnős filmhős
ahogy egymásba törtünk. Mint Hermész
viszed hírem Pestre. Egy kis görcs
a torkodban. Azt mondod elmész.

Ezek az ijedt nyári kora esték tán
mik véresre szurkálják a tengerkék eget.
Csak arra kérlek, hogy ne beszélj már
ilyen komor beteljesületlenségeket.

Szorozlak magammal. Te ossz el.
E végtelen tört legyen örök őszünk.
Tudom, talán kicsit nonszensz,
még sincs közös többszörösünk.
Tegnap én álltam a négyzet sarkain.
Próbáld csak ki! Állj csak ma te ott!
Ott felezőkről szóló lágy zenét hallani.
Mindig is utáltam a fránya matekot.
Némán, nagyon figyelve hallgat
a számológépben az a szar elem.
Mik vagyunk? Két üres halmaz
miknek uniója e szerelem?
Folyton sír ez a felesleges ég.
A csillagok apró irányított gráfok.
Ez a meg nem szűnő merőlegesség
a szívemre most erősen ráfog.
Ha kivonsz magadból csak köd marad.
Ha magadhoz adsz, az kb nulla.
Itt állunk az eresz... a gyök alatt
a síró égtől el, egymáshoz bújva.
Ha te negatív, én abszolút érték.
Próbálj pozitív lenni: velem egyenlő.
Végül a "végtelent" is utolérték
ezek a papucsban rohanó esztendők.
8 hónapot? Én fordítanám 90 fokkal.
Aztán tükrözheted, ahogy akarod.
Az egyenletünk pont 730 oldal.
Te kitevőm vagy, én az alapod.
Szívjuk be ezt a megfeszült légkört,
ha az elmúlás is a tavaszé végül.
Olyanok vagyunk kb., mint két tört
elosztva egymással maradék nélkül.

A május vége most már csak
egy rozoga pulpitus.
A nyár rááll, s kopogással
ébreszt téged, június!

Felnézel a város fölül
forróságod ránk szórva.
A nap most fáradtan felül.
Aljas rügyek táncolnak

a betonon. Ma feléled
a zaj, falon a festék,
és megint gyorsan feléled
a pár jó nyári estéd.

Napsugarak: törött ledek
lógnak a reklámokról.
Benned én is feléledek
hosszú téli álmomból.

Minden eltörött led színe
reflektorfény: gyárkémény
áll benne. Olyan ez, mint egy
túl korán jött nyárélmény:

nap, villamosok, sör-szín ég.
A Duna olvadt jégkrém.
Bár a néma csend most ül még
itt a Kelen-bérc bércén.

Instant kánikula: nyár lesz.
A semmiből előtűnsz.
Oly sebesen gyulladtál meg,
mint egy beton-erdőtűz.
De talán mégis hiába,
hisz a visszacsapó tavasz
mellett újra eltörpülsz.

Valamiért mindig szerettem a vihart:
határozott üvöltését, rezignált sírását.
Azt, hogy foggal-körömmel kitart.
Valamiért mindig szerettem a vihart.

Ráállni a fekete, átázott szőnyegre
mikor az eső beszitál az ablakon.
Hogy a sötét, magányos árnyat az utcán
úgy öleli, mintha neki csak ő lenne.
Ráállni a fekete, átázott szőnyegre.

A villámot csodálni: fel-felvillanó vakut.
Az ég madártávlatból fotózza Pestet.
Megörökíteni ezt tényleg akut:
az aluljárók, terek, utcák csendjét.
A villámot csodálni: fel-felvillanó vakut.

A ablakon nézni e lecsorgó, halott
esőcseppeket. Hallgatni soha nem szűnő
kopogást. Beengedni őket, kicsit bent megázni.
Szerintem én is egy esőcsepp vagyok.
Szerintem én is egy esőcsepp vagyok.

Érezni nevető, áramló illatát.
A záporok zaját meleg nyári napokon
Nézni, hogy a sorsot hogy írja át.
Az egy eresz alá álló idegenek sorsát.
Érezni nevető, áramló illatát.

Megázni, pólóból facsarni a vizet
a terasz zuhanyzás utáni betonjára.
nézni szürkeségét, mi egyre-egyre kisebb.
Megázni, pólóból facsarni a vizet.

Valamiért mindig szerettem a vihart.
A hosszan kitartott oroszlánüvöltéseket.
A túlexponált fényképen Pest annyira kihalt,
A túlexponált fényképen Pest annyira halott,
de van ami akkor a legszebb, ha üres.
Valamiért mindig szerettem a vihart.
Tán nem is esőcsepp, tán tűnő vihar vagyok.

Vonatok jönnek. Pont látszik a Keleti
a teraszról. Szélárnyék itt sehol nincs.
A nap szüntelen süt. A páholy kelleti
magát az árnyékban. Most felordít

egy motor az utcán. Vonatok mennek.
Az egyik épp áll, s mintha benne én
ülnék tudva, hogy örökre itt leszek
érkezések, s indulások tengelyén.

Csak a 26-os mormol. Szinte üres a sziget
így csütörtök délelőtt. Egy fa kitakarja
fél Pestet. Zölden remeg. A halált akarja:
a megszokott helyéről kitépni a szívet.

A szél magányos, szürke, félős festő.
A kövek a Dunából némán merednek ki.
A szíve helyére akartam verset írni neki.
Sárga villamos csorog. Ennyi látszik Pestből.

A vörös betonból a töltésen fű nő.
A fa lombja egy rideg fényszűrő.
Esőzni próbálsz: sírni, hogy meghass.

Apró árnyékot nyújt csak a füzes.
A szívek némák, és a sziget üres.
Turisták nézik csak az üres mellkast.

Az Orczy útra nyíló üres gyártelepen
várok valami végtelen, fénylő csodára.
Csak pókhálók alszanak a szobában.
Az egyikben szúnyog kalimpál hevesen.

Pár elhunyt díszletszerű néma tárgy áll itt-ott
szétszórva: üres doboz, akta, gyűrött fecni.
A plafonon kiégett, hosszú lámpa fekszik.
Régen talán fénye kevélyen vakított.

Egy kő ül mellettem egy poros, régi széken.
Csak az Orczy úton járó villamos zörög,
de a lemenő nap azt is csendre kéri szépen.

Magamnak a levegőből egy szeletet török.
Nem sajnálnám, ha itt érne a végítélet.
Itt valahogy minden annyira örök.

Jó lenne megvenni azt a vöröses házat.
Tudod, amit múltkor itt az egyik mellékutcán
láttunk. Amin a festék majd örökre szárad.
Miben egyszer majd mellém bújsz tán.
Azért jó lenne felnőni egy kicsit korábban.
A fákat nézni, mintha gyerekeink lennének.
Fehér kerti asztalt venni a Corában,
min aludni a holdfény majd éjjel megtérhet.
Otthagyni a régi, zajban úszó lakást.
De a macskát azért vihetnénk magunkkal.
Az ősz elhagyna, tán unszolna mást,
s nyári délutánon lángolna az udvar.
Hót kotorni télen a járdán. Tavasszal
öntözni a fűszálakat, míg erőre kapnak.
Füledbe súgni, hogy nézz a magasba
ott vadrózsák futnak a tetőterasznak.
Jó lenne addigra megtanulni fogni
kezedet szüntelen, mint összenőtt ágak.
Egymás szemében, gyertyaként elfogyni.
A hold födte kerti asztalra viasz szárad.
A parfüm-oxigén elegyet lélegezni.
Vörös festéknek lenni, mi körmödre szárad.
Jó lenne egy kis pénzt félretenni,
hogy megvegyük majd azt a vöröses házat.